Bensőséges ünnepségen vettünk részt nemrégiben Törökkanizsán, amikor emléktáblát és a művésznő arcképét ábrázoló domborművet lepleztek le Romhányi Ibinek, a délvidéki magyar színjátszás csillagának a szülőházán. Ilyenkor a hivatalból kirendelt újságíró, aki mellesleg nagy színházkedvelő, nehezen küzdi le a kívülállóságát. Szeretne együtt örülni a többiekkel, de neki dolgoznia kell. Tartja a magnót, jegyzetel. És látszólag bölcs tanácsokat ad, amelyeken később jómaga is hosszasan elgondolkozik.
Összefutottam ugyanis a kolléganővel a Törökkanizsai Újságból, aki időnként a Bánáti Újságot is tudósítja a jelentősebb, főleg magyar vonatkozású helybeli eseményekről. Természetesen azonnal a községi képviselő-testület akkoriban lezajlott ülésére terelődött a szó, és arra, hogy ebben a bánsági községben is a radikálisok szerezték meg a hatalmat. Panaszkodott a kolléganő, kérdezte, miről írjon most. És arra kért, a körülmények ellenére se mondjunk le Törökkanizsáról. Attól félek, mindenki megfeledkezik majd rólunk, hiszen még magyar elnevezésünk sincs - mondta kétségbeesetten. Ekkor rémlett fel előttem a kéthetente megjelenő helyi lap, amelynek fejlécén a szerb cím alatt a következő áll: Novi Kneževac-i Újság. A belső oldalakon pedig Banatsko Aranðelovo, Ðala, Srpski Krstur szerepel a cikkekben. Nem tévedés, a magyar szövegben is. Ez valóban kirívó példa, mert ilyesmi nem tapasztalható a többi, Bánátban megjelenő sajtótermékben, még akkor sem, ha annak csak egy-két magyar oldala van. Próbáltam vigasztalni, hogy a magyar művelődési egyesületek azért továbbra is működnek a községben, és bizonyára lesznek olyan rendezvények, amelyek megérdemlik, hogy a nagy nyilvánosság is tudomást szerezzen róluk.
Ha ez megnyugtatja, mi nem feledkezünk meg sem Törökkanizsáról, sem a többi bánáti községről, amely most ,,bekékült” ugyan, de reméljük, nem ez lesz a tartós állapot. Ebben az ott élőknek - most elsősorban a magyarokra gondolok - is segíteniük kell. Bizonyára sokkal nehezebb lesz az elkövetkező időszak számukra, de nem szabad hagyniuk, hogy leírják őket, lemondóan legyintsenek rájuk, ha szóba kerülnek. Ne törődjenek bele, ne hajtsanak fejet, ne fásuljanak el - és sorolhatnám még tovább, de félek, zokon veszik, esetleg kioktatásnak tartják szavaimat. Eszembe jutott az a mondás is, hogy teher alatt nő a pálma, de mégsem példálódzom vele, mert eléggé tájidegennek tartom ezt a növényt. A bánságiaknak, mint már annyiszor, inkább a sóvirágot kellene ismét emlegetni, amely megkapaszkodik és virul a szikes, szegényes talajon is.
Sokan reagáltak már a Köztársasági Belügyminisztérium újvidéki belügyi titkárságának a közleményére, igen, arra a bizonyosra, amely így kezdődik: Csúrogon, azon a helyen, ahol 1944-ben kivégezték Magyarország fasiszta hadserege félkatonai alakulatainak tagjait és segítőit... stb., de muszáj nekem is pár mondatban kitérnem rá. Ugyanis ott voltam a csúrogi megemlékezésen. Mondhatnám azt, hogy hivatalból, hogy semmi közöm hozzá, de nem tehetem. Mert nem ez az igazság. Én kértem, hogy küldjenek el. Ott akartam lenni. Ismét végeztem a munkámat, jegyzeteltem, tartottam a magnót, de könnyekkel a szememben nagyon nehéz volt kívülállónak maradni. Nem is akartam. Megpróbáltam átérezni a hozzátartozók fájdalmát, és borzongtam a vérrel átitatott rögökön. Aztán átfutottam azt a néhány hivatalos sort, és egyszerűen nem akartam elhinni, amit olvasok. Hogy ez lehetséges. Hogy egyesek még hatvan év után is ezt a jól betanított szöveget szajkózzák. És nincsenek egyedül. Nyilván közéjük tartoznak az újabbnál újabb magyarellenes falfirkák gyártói, az incidensek provokálói, amelyekről most már azt sem tudom, szabad-e atrocitásoknak nevezni azokat vagy sem. Bevallom, a szívem is hevesebben kezdett dobogni az ,,illetékes helyről” érkezett szöveg láttán, ismét a kilencvenes évek elején, a letűnt rendszerben, a béketüntetések korában éreztem magam. Akkor volt divatban a be nem jelentett rendezvényeket emlegetni, rendőrségi megtorlást sejtetni. Még mindig itt tartanánk? A történelmi tényekről nem is beszélve.
Tudták-e, hogy november 12-én van a minőségügyi világnap? Az Európai Minőségügyi Szervezet hirdette meg azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a minőség iránti elkötelezettség fontosságára. Ha minőségről beszélünk, a legtöbben minden bizonnyal árura, termékre gondolnak, én elsősorban az életünk minőségére, az értékeinkre. Arra is, amit eddig leírtam, de arra is, hogy közben az egyik magyarországi tévécsatorna reggeli műsorában a december ötödikei ügydöntő népszavazásról tárgyalnak. Úgy emlegetnek minket, mint valami körülírhatatlan, ismeretlen fogalmat. Személytelenül, de indulatosan. Azok, akik majd át akarnak jönni... Azok, akik majd követelnek mindenfélét... Nyilván nem tartozunk náluk a minőség kategóriájába, még átvitt értelemben sem.
Én viszont nálunk nem tartom sem minőségnek, sem értéknek az 1944-es ártatlan áldozatok tömegsírjánál vagy emlékhelyénél koszorúzó radikális tanácsnokokat, sem azt a radikális képviselőt, aki a tartományi parlamentben az anyanyelvén, magyarul szólal fel. És őszintének sem.