Siker volt akkor, sikeresek voltunk - mondja Győrfi Klárika -, amikor Zomborban színre vittük Miller Édes fiaim című drámáját. ,,Sztárok nem voltunk: nem minden színész sztár, és nem minden sztár színész', ezt tudtuk. A függöny lehullta után könnyes szemmel gratuláltunk egymásnak, a rendezőnek, Szabó Pityunak. Egyszer csak valaki megragadta a karomat, behúzott a színpad legsötétebb zugába, és megcsókolt. Sanyi volt. Megcsókolt egyszer, kétszer, háromszor, majd megkérdezte: ,,Fogsz-e szeretni? Mától az örökkévalóságig? Vagy csupán a következő bemutató előadásig?' Azt válaszoltam neki: ,,Szeretni foglak - mától az örökkévalóságig..., de nem leszek a te Júliád, mert túl vagyunk a kamaszkoron'. Sándor ekkor még szorosabban magához szorított, és elkezdett szavalni: ,,Az vagy nékem, mi testnek a kenyér / S tavaszi zápor fűszere a földnek: / Lelkem miattad örök harcban él, / Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg: / Csupa fény és boldogság büszke elmém...' stb. Így történt... Az az előadás nagyon emberi volt.
- Igen - szólal meg Sándor -, valahogy így történt. De hogy hányszor csókoltam meg akkor Klárikát, nem emlékszem. Szinte nem is színészként voltunk jelen a színpadon...
Győrfi Klárika és Sándor. Mintha ősidők óta a színpadon volnának - és mindig egymás mellett, mintha tagadni akarnák a bölcseletet: ,,A festő, a szobrász vagy az író feledésbe merülhet, de mindig újjászülethet művében. A színész ha meghal, örökre hal meg'. Győrfiék velünk maradnak, művüket, műveiket nem moshatja el az idő, mert életük minden időszakában sok közük volt a Nagy Munkához, a színházhoz, a színházteremtéshez.
- Mi nem szellemi fölénnyel, teoretizálva, elméletieskedve közelítettünk a színházhoz. Mi lábujjhegyen jártunk a színpadon, alig mertünk kopogni az ajtókon. Nagyon fiatalon, még a 60-as évek legelején vettek fel a szabadkai Népszínház Színészképző Stúdiójába Árok Feri, Kasza Évike, Albert Mari és a többiek mellé. Valami csodát vártam, ám azóta tudom, hogy a színházi világban nincsenek csodák - csak munka van, izzadtság és gyötrelem. A legnagyobb és egyetlen csoda: maga az élet... Szóval - nem voltam csodagyerek, tudtommal Klárika sem volt az... Sajnos, Szabadka nem tudta magát megszerettetni velem, az ,,élet' az életem értelmére szülőfalumban, Bezdánban találtam rá, a színpadon - már építészmérnökként -, 1959-ben...
- Én 1970-ben csatlakoztam a zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, a Kaszinó szereplőgárdájához. Mindenhez, a munkához is, valami különös, puritánságba oltott, mély érzelemmel közelítettem, nehezen szabadultam fel, nehezen barátkoztam. Tisztviselőként dolgoztam egy vállalatnál, amikor először találkoztam Sándorral. Ő akkor a bácskertesi üzemet képviselte. Kellemes, de kissé ,,rámenős' fiatalembert ismert meg benne. Meghívott vacsorára, elbeszélgettünk erről is, arról is, Shakespeare-szonettet szavalt (akkor először), de - ahogyan mondani szokás mostanság - ,,nem történt semmi'. Csak ődöngtem az életben, és ma már jóvátehetetlen felületességgel kezeltem a benyomásokat, melyek a színpadon értek. Egy napon aztán... hogyan is esett meg az a Nagy Találkozás, Sándor?
- A már említett drámában, Miller Édes fiaim című drámájában a rendező rám osztotta a lelketlen gyáros szerepét. A csapat nehezen állt össze. Valaki azt mondta, hogy téblábol itt a színpad környékén egy ,,nagylány', tehetséges, csinos és vonzó, tegyünk próbát vele. Másnap - legnagyobb meglepetésemre - Klárika libbent be a próbaterembe, a kedves fiatalasszony, akinek évekkel ezelőtt oly hevesen, de eredménytelenül udvaroltam, ahogyan Klárika mondja: ,,rámenősen'. Nos, a Miller-dráma bemutatója után a színfalak mögött is rámenős voltam, de megérte, mert azóta együtt vagyunk - a legnagyobb egyetértésben élünk egymás mellett... és itt van még Erika, a nagylányunk, akit szintén elvarázsolt a színház világa, mert hiszen szerepelt az Óz, a nagy varázsló című darabban, a Csutakban, több vígjátékban, a Berta Ferenc Zsebszínház előadásában stb.
Együtt az úton: Zomborban, ahol most élnek, Bajmokon Pénzes Katiékkal, Kúlán és Verbászon, mindenütt. Sándor volt a megálmodója a Vajdasági Magyar Amatőr Színháznak, a Berta Ferenc Zsebszínháznak, segít a veprődi színjátszóknak, ,,vérszerződés' köti Fekete J. Józsefhez, kiváló írónkhoz, a Madách Színház tagjaihoz, a Robotka házaspárhoz. Lelkesítette a színészeket Nagybecskereken és Szenttamáson, színfalak előtt és mögött, megszállottként szervez tárlatokat és irodalmi esteket. Úgy nyert, hogy soha nem akart nyerő ember lenni. Negyvenöt, illetve huszonöt esztendő a színpadon - ez már valami!
- Ha Klárika nincs mellettem, ha nem biztat, valahányszor csüggedten abba akarom hagyni ezt a nagy futást, amit nem értékel épp mindenki, bizony nem viszem semmire - hallottuk Sándortól. - De hát mi akkor, a Miller-dráma bemutatója után azt mondtuk: ,,Mától az örökkévalóságig' - munkában, békében és háborúban, nemes reménységgel egymás mellett...
Klárika közbeveti:
- Ne hidd, hogy mi ,,nagylábon élünk', hogy az élet a munkánkat bőségesen honorálta. Egy házban élünk, nem messze a város központjától, Ladát vezetünk (tavalyelőtt december 28-án ellopták a Renault-t), se nagy virágoskert, se vagyon. Igaz, egy víkendház szerénykedik a Duna partján, de oda csak nagy ritkán jutunk el. Sándor - szinte éjjel-nappal dolgozik, lót-fut, gyújt és lobogtat. Itthon megosztjuk a munkát...
- Klárika a házban tesz-vesz, takarít, süt-főz - elárulhatom: nagyon ízletesen -, én a bográcsos ételeket készítem; néha olvasgatunk is, leggyakrabban színdarabokat. Várjuk a vendégeket, és fel-felhívogatjuk telefonon Fekete J. Jóskát, megtárgyaljuk a megtárgyalnivalókat, mert a Berta Ferenc Zsebszínház életben tartása nemcsak kaland, hanem misszió a magyarságunk megvédésének érdekében (a pusztító szellemekkel szemben)... Hát ennyit tudunk elmondani magunkról: őszintén, igaz szóval. Fogjuk egymás kezét, jó oldalon állunk, a magyarjainkkal elsősorban, mert a közelmúlt eseményeiből megtudtuk, hogy mi a különbség a gyöngy és a disznó között... Viszontlátásra a legközelebbi bemutató előadáson vagy a Találkozások valamelyik rendezvényén...!
BARÁCIUS Zoltán