home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Mária köténye
Perisity Irma
2015.08.31.
LXX. évf. 34. szám
Mária köténye

Bizonyára sokan ismerik a mondást, mely szerint ha egy részeg, aki mámoros állapotban a kerékpárjáról lefordulva nem sérül meg, az Mária kötényébe esik. A Szűzanya ugyanis éberen őrködik a magatehetetlenek felett. Beszélgetőtársam azt mondja, most már ő is hiszi, hogy ez a bizonyos kötény valóban létezik. Csak hinni kell benne.

— A szüleim az egypártrendszerű nagy Jugoszláviában éltek. Egyikük sem volt tagja a pártnak, de engem és a két bátyámat nem neveltek vallásos szellemben — kezdi élettörténetét az asszony. — Talán azért, mert az anyám magyar katolikus, apám pedig szerb pravoszláv volt. Egy kicsit mindkét vallásról tudtunk valamit, különösen a karácsonyról, de ezzel ki is merültek az ismereteink. Anyámban valamivel jobban élt az egyház tisztelete, és ezt apám is becsülte. A hálószobájukban, az ágy felett egy „aranyozott” (giccses) keretben ott lógott a Szűz Máriát a karján a kisdeddel ábrázoló kép. Amikor már nagyobbacska voltam, a szombati takarítások alkalmával nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy puha flaneldarabbal áttörölgessem a képet. Ahogy nőttünk, anyám mindannyiunkról egy-egy jelentős esemény alkalmából készült fényképet tett a rámába. Az apró fekete-fehér fotók lassan, mintegy koszorút alkotva, körülérték a nagy képet.

Vegyésztechnikus lévén apám a horvátországi kutinai műtrágyagyárban kapott egy rendkívül jól fizető állást, így tízéves koromban Kutinába költöztünk. Ott fejeztük be a középiskolát, mindhárman ott kezdtünk el dolgozni, és valamennyien ott alapítottunk családot. Évente legalább egyszer meglátogattuk a bácskai rokonokat, és ők is eljöttek hozzánk vendégségbe. Az idő azért megtette a magáét, és mi lassan horvátok lettünk a rokonság szemében. A sors úgy hozta, hogy én egy ottani szerb fiúba lettem szerelmes, és össze is házasodtunk. Két gyermekünk született, és éltük a nyolcvanas évek középosztályának mesébe illő életét.

Amikor megkezdődött az ország széthullása, eleinte nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget. Viszont napról napra egyre több apró, de érezhető elmarasztalást tapasztaltunk a környezetünk részéről, és lassan bennünk is megfogalmazódott a menekülés gondolata. Őszintén szólva ránk irányuló gyűlölködést, menekülésre késztetést nem éltünk meg, de rajtunk is, mint rengeteg más ott élőn eluralkodott a félelem. A szüleim akkor már nyugdíjasok voltak, apám azt mondta, nekik már mindegy, hol halnak meg, mi menjünk, de ők maradnak. Egy éjjel három másik családdal becsomagoltuk a legszükségesebb holminkat, az iratainkat és a megtakarított pénzünket, majd elindultunk Bácskába. Előbb a magyar határon mentünk át, onnan jöttünk egy jó nagy kerülővel haza, mert azt hallottuk, hogy úgy biztonságosabb. Amikor elindultunk, anyám kihozta a puha plédbe csomagolt Mária-képet, és arra kért, vigyázzak rá. Pénzbeli értéke nincs, de talán megvéd bennünket az úton. A biztonság kedvéért a kép üveglapja elé egy megfelelő nagyságú deszkadarabot is rakott, nehogy kár érje az alkotást. Szinte hihetetlen, de ez a kép mentette meg a fiam életét. Menet közben ugyanis egy akkora defektünk volt, hogy a kocsi felborult, az oldal- és a hátsó üvegek pedig ripityára törtek. A bebugyolált szentkép ráborult a fiamra, és felfogta a szilánkokat. A képkeretben még az üveg sem tört el.

A polgárháború idején én tartottam a kapcsolatot a szülőkkel. Mindig Magyarországon találkoztunk, a férjemet és a fiamat nem mertem átengedni a határon. Apám temetésére is csak én mentem el. Anyám sosem panaszkodott, de amikor a temetés után hazaindultam, és kértem, hogy költözzön hozzánk, azt mondta, neki ott a helye, ahol apám nyugszik, már meg is vette a férje sírja melletti helyet magának. És megkért, hogy ha lesz rá megfelelő alkalom, adjam vissza neki a Mária-képet, mert úgy érzi, csak az vigyáz már rá. Egy kicsit megmosolyogtam anyám kívánságát, mert úgy gondoltam, túl nagy jelentőséget tulajdonít a képnek. De megígértem, hogy visszaadom neki, és néhány hónap múlva el is juttattam hozzá. Három évvel ezelőtt, amikor az ő temetésére mentünk, és ezúttal immár az egész család, a képet a régi helyén találtuk. Csak a megsárgult fotók hiányoztak a keretből.

Az ottani családi házat nem akartam eladni, ezért kiadtam egy rokonnak, így ha időnként odalátogatunk a sírokat rendbe tenni és egy kicsit nosztalgiázni, van hol aludnunk. A fiam már nős, az unokám kétéves, tavaly őt is elvittük a dédiék sírjához. Amikor hazaindultunk, a fiam azt mondta, vigyük magunkkal a Mária-képet, mert ő sokszor álmodta, hogy náluk van. És Mária ez alkalommal is kiterítette kötényét fölénk! Hazafelé menet megálltunk egy motel előtt. A fiam kinyitotta a hátsó ajtókat, az unokám pedig elkezdett rohanni a WC irányába. Nem vette észre a nyitott, esővizes kutat, és egyenesen belefutott. A fiam ordítva rohant utána, és képzelje el, a gyerek fennakadt egy kiálló téglán, úgyhogy a fiam el tudta kapni. Tudom, hogy a kép mentette meg az unokám életét. És az is meglehet, hogy anyám irányításával...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..