Leginkább afrikai gerlére szeretett vadászni, hajlandó volt érte beutazni a fél Vajdaságot. Mindenhol fizetett a vadászmestereknek, hogy a terepet járva figyeljék, mikor és hová érkeznek a gyors röptű madarak. Amint értesítették, autóba ültünk, és már mentünk is zsákmányt szerezni. A lelőtt vadat ott helyben megtisztíttatta az asszonyokkal — ezt szintén busásan megfizette. Közben mindegyik nőnek udvarolt — sokáig nagy nőcsábásznak hittem.

Marco több éven át járt hozzánk, de mindig egyedül. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre szorosabb barátság szövődött közöttünk. Sokat beszélgettünk, nekem egyre jobban ment az olasz, ő pedig megtanult egy kicsit szerbül. Elmondta, hogy nagyon szegény családban nőtt fel Nápoly közelében. A szülei nem tudták taníttatni, ezért igen fiatalon édesanyja Rómában élő nagybátyjához került. A nagybácsi egyedül élt, jómódban — fösvénysége azonban felülmúlhatatlan volt. Unokaöccsének viszont mindent megadott: jó iskolát, szép ruhákat, motort, autót. Csupán a lányoktól óvta, pedig Marco nagyon élvezte a társaságukat, zsebpénze javát arra költötte, hogy az elit római éttermekben megvendégelje a hölgyeket — megesett, hogy egy este hármat is három helyen. Az öreg ilyenkor dühösen várta haza, és mindig azt mondogatta neki, hogy egyszer a nők okozzák majd a vesztét, és sosem lesz olyan gazdag, mint ő. A fiú erre azzal replikázott, hogy nem is áhítozik gazdagságra, ha az magánnyal és egyedülléttel jár. Ő társaságra, barátokra, utazásokra vágyik, élvezni akarja az életet. Ezért is jött minden évben vadászni, és ezért volt olyan bőkezű mindenkivel.

Csak azt nem értettem, hogy miért érkezik minden alkalommal egyedül. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy van-e családja. Meglepődött, elkomorodott, gondolkodott néhány percig, majd vallani kezdett:

— Tudod, ifjú barátom, neked elmondhatom: nős vagyok. Feleségem csinos, okos asszony, elismert ügyvédnő, de nagyon rossz természete van. Amolyan őrmester típus, talán még Mussolini sem parancsolgatott úgy, mint ő. A főzés terén azonban felülmúl minden séfet. Ezért egész évben hallgatok, tűrök, csak ezeken a vadászatokon tudok kedvemre bolondozni, udvarolgatni,  egy kicsit kifújni magamat.

Megértettem, nem is faggattam tovább. A meglepetés a következő év tavaszán ért, amikor is Marco őzbakvadászatra érkezett, de nem egyedül ám, hanem a feleségével! Vállveregetéssel üdvözöltük egymást, bemutatott lobogó hajú nejének, és kacsintva mondta: La mia Strega. Vagyis: az én boszorkám. S meg kell hagyni, nagyon szép nő volt — a megszólalásig. Szó szerint, mert ha beszélni kezdett, megfagyott a levegő. Nem kért, hanem utasított. Keményen, határozottan, ahogyan a bíróságon szokás. Őszintén megsajnáltam öreg barátomat. — Ennek fizetsz te a vadászatért? — kérdezte a nő rám célozva. — Na de te tudod, hogy mit miért teszel. Marco erre sejtelmesen elmosolyodott, és beleegyezően bólogatott.

Délután az asszonyka lelőtte élete első őzbakját, ezért — vadászszokás szerint — megkereszteltük. Marco lett a keresztapa. Csapott is három akkorát a nagysága kerek tomporára, hogy még az én szemem is könnybe lábadt! Közben persze elmagyarázta neki, hogy ez így szokás. Négyszemközt aztán megvallotta, hogy sokba került ugyan a vadászat, de ez volt az egyetlen ,,törvényes’’ módja annak, hogy elfenekelje a házsártos hárpiát. 

Kedves Marco! Huszonévnyi házasság után talán nekem is őzet kellene lövetnem a nejemmel?!

Nyugodj békében!