„Már nem ugyanaz az ember vagyok”
Gyurkovics Virág
2014.04.23.
LXIX. évf. 17. szám
„Már nem ugyanaz az ember vagyok”

Beszélgetés Pető Árpád festőművésszel — Pető Árpád szabadkai festőművész képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott. De jöttek a kilencvenes évek történései, a kudarcok és a falak, melyekbe folyton beleütközött. Nem találta a helyét. Fiatalon kezdett el drogozni. Egyre lejjebb csúszott, végül börtönbe került.

Akkor kezdett el újra festészettel foglalkozni, mely azóta az életét jelenti. Öt éve tiszta. A börtönben Jungot és más pszichológusokat olvasva próbálta értelmezni az emberi gondolkodást, viselkedést és érzelmeket. Immár ezekből építkezik.

Különös történet az övé, de még mielőtt bármit is gondolnának róla, hallgassák meg, hogyan vélekedik a saját sorsáról, munkájáról, önmagáról. A múltról nem, csak a festészetéről kérdeztem. A képei nyitott könyvek arról, hogy kicsoda ma Pető Árpád.

Mióta festesz?

— Gyerekkorom óta. A művészeti akadémiára is felvételiztem, de nem készültem fel. Nem tudtam, hogy azon múlik az egész... Jól rajzoltam. Amit csináltam, jól csináltam. Arra a szintre, amelyre kellett, eljutottam, csak onnan kellett volna továbbfejlődni, még hat évet rajzolni. Azt hittem, a felvételin majd felismerik, hogy én ezt tudom, és sima ügy lesz. Abban az évben kétszázan jelentkeztek az akadémiára. Én nem kerültem be. Nem tudom, hogy hiányzik-e, vagy hogy hova jutottam volna, ha ennyi energiám lett volna húszévesen, és ilyen elszántan tudok valamire fókuszálni. Úgy látszik, nekem ez volt a sorsom, hogy előbb elmenjek a pokolig, és onnan másszak vissza. Nem is tudom, hogy miért csináltam. Lehet, hogy pont az volt a tudattalan terv, hogy ilyen extrém körülményeket éljek meg, és én legyek az az ember, aki olyan helyről jön, amelyről soha nem gondolnád, hogy lehetséges visszajönni belőle. Azóta a festészet megmentett, nem tudom, mit csinálnék nélküle.

Azt mondod, megmentett a festés. Hogyan?

— Valószínűleg azt a balhét is azért csináltam, hogy eljussak valahova, ahol rá leszek kényszerítve arra, hogy megálljak, például ha bekerülök a börtönbe. Ott is lehet drogozni, nem okoz nagy gondot, de arra is van a lehetőség, hogy ne. Ott nagyon kontrollálva vannak a körülmények, effektíven tudsz dolgozni, mert tudod, mikor van a reggeli, hozzászokik a szervezeted. Négy évig minden nap fél hatkor keltem, és ez jó volt. Tényleg úgy látom, hogy ha ebből kimásztam — azok után, hogy lemondtak rólam —, akkor most valami olyasmit kell csinálnom, amit nagyon kevesen tudnak, hogy ennek értelme legyen. Képzeld, mekkora pazarlása lenne az életemnek, ha most egy hétköznapi munkát végeznék. Csak a szégyen maradna. Akkor meg minek? Így felül tudom írni az egészet, csak túl kell teljesítenem önmagamban az átlagot, és akkor már a lelkiismeretem is nyugodtabb lesz. Ez egy individualizációs folyamat. Nekem régebben is voltak otthon festékeim, csak nem használtam őket. A barátnőm mesélte, hogy még 2000 körül azt mondtam neki egyszer, hogy én ebbe vagy belehalok, vagy festeni fogok. Megpróbáltam sok hülyeséget, de nem jött be semmi az egész világból. Erről tudtam, hogy szeretem, csak ez sok munkába került, és én abban az időben nem voltam elég érett és türelmes, hogy kivárjam a gyümölcsét.

Mikor kezdtél ilyen intenzíven dolgozni?

— 2009-ben, a börtönben, de csak heti hat órát festettem. Aztán lassan, a rendszerességgel a részemmé vált. Ez egy évig ment, aztán másfél évig nem engedtek festeni, majd hat hónapig megint dolgozhattam. Ott elméletileg minden úgy van beállítva, hogy motiválják az embert az ilyesmire. Vannak ilyen célra szánt helyiségeik, mert a munkaterápia jót tesz az embereknek. Segít, hogy megismerd a saját értékeidet. A program arra jó, hogy sikerélményed legyen, és akkor kapsz szabadságot, mely már felelősséggel is jár. Ez mind azért illet meg, mert kitartottál valami mellett, és becsületesen elvégezted a feladatodat. Első évben elolvastam száz könyvet, elkezdtem edzeni, fölszedtem tizenhét kilót izomban, készültem a kinti világra. Három és fél év után már úgy éreztem, hogy a festés az életösztönömet kapcsolja be. Ezt elmondtam az őröknek is. Minél többet engednek dolgozni, annál nagyobb az esélye, hogy nem kerülök még egyszer ilyen szituációba. De a börtönben ezzel nem nagyon törődnek, így az egész büntetés értelmét veszti.

Milyen alkotásokat készítesz?

— Az első sorozatom a Projekciók volt. Az alapgondolat a tudattalan tartalmak kivetítése volt olyan valamikre, amelyek misztikusak. Azért választottam híres embereket, színészeket, zenészeket, azaz olyan személyiségeket, akiket személyesen nem ismerünk, mégis van róluk egy elképzelésünk, mert erre fel tudjuk fűzni a tudattalan tartalmakat. A képeimbe a saját érzéseimet is belevetítem. Az ecsetvonások, a kidolgozottság, az hogy milyen erős kontrasztokat használok, melyik színt mivel párosítom, ez mind árulkodó lehet, de ezt nem tudom rögtön értelmezni. Csak később — ha újra előveszem — válik tudatossá, hogy mi is játszódott le bennem, amikor azt a bizonyos képet festettem. Ezzel durva tükröt tartok magam elé. Más szögből látom önmagam, és a kép megmutatja az érzelmeimet. Ezáltal megtanulok valamit magamról, folyamatosan csiszolom az énem, és ettől kezdve már nem ugyanaz az ember vagyok.

• Visszavezeted, hogy amikor azt a bizonyos képet festetted, hogyan érezted magad?

— Kisebb periódusban igen. Mondok egy példát! Festettem egy Picasso-portrét, amely olyan hatást kelt, mint egy márvány mellszobor. Ez technikailag is egy új lépés volt számomra, mert sikerült a mestert — akit nagyon sokra tartok — úgy összefoglalnom, hogy sugározza mindazt, ami számomra Picassót jelenti. Ettől felbátorodtam. Elővettem Carl Jungot, számomra ő a legbölcsebb tudós, őt próbáltam megfesteni, de valamiért nem sikerült. A következő képem — teljesen spontán módon — egy „gucsai trubács” lett, óriási trombitája van, részeg és dülöngél, az egész háttér nagyon zavaros. Ez azzal szembesített, hogy kezdtem önteltté válni. Picasso annyira jól sikerült, hogy túlságosan büszke voltam rá, és azt hittem, hogy Jungot is meg tudom festeni, de az túl nagy falat volt a számomra. Végül a trubács rámutatott: „hé, hülye!”. Ez a reakció belőlem jött ki, kinevettem saját magamat. Eleinte még nagyon szubtilisak a képeim, aztán a sorozat vége felé egyre inkább szabadulnak fel bennük az érzelmek.

Brüsszelben volt egy önálló kiállításod ezekből a festményekből. Oda hogy jutottál ki?

— Kevesebb mint egy év alatt sikerült összehozni azt a kiállítási anyagot, amelyet a brüsszeli Magyar Házban mutattunk be. Ez az Európai Parlament és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közös kezdeményezése volt, egy munkatársuk felkeresett engem, és megszervezték, hogy kijussanak a képeim.

Mostanában mivel foglalkozol?

— Rengeteg ötletem van, csak egyelőre sem anyagilag, sem időben nem győzöm megvalósítani őket. Elkezdtem egy új sorozatot, a Maszkokat, amelyben fotók alapján színházi jeleneteket festek. Ez egy egység. A fotós a fénykép által próbálja megörökíteni azt, ami számára lényeges, legyen az akár egy érzés, egy archetípus, az biztos olyan lesz, mint amilyet saját magából ismer. Én a fotóból kivágom azt a részletet, amelyik az én értelmezésem szerint fontos, így lesz ez a festmény mindannyiunk közös érzelmének a végterméke, habár ez már sokkal korábban, valahol az írónál, a rendezőnél, a díszlet- és jelmeztervezőnél, a színésznél kezdődik. Ezek mind közrejátszanak abban, hogy az előadás alatt bemutassák azokat a különféle érzelmi állapotokat, amelyek mindannyiunkban közös vonások.

Meg vagy elégedve a munkáddal, a festészettel, az életeddel?

— Majdnem. Nem lehetek megelégedve, a fejlődéshez mindig szükséges egy magasabb cél, mely felé törekszem. Ha megnézem a sorsomat, azt mondhatom, hogy jó úton haladok. Csak ennek van értelme. Szerintem az emberiség történetében is csak a változás, a fejlődés az, ami igazán számít. Nem sajnálom, hogy így alakult, egy bizonyos mértékben tudom hasznosítani a tapasztalataimat, de a jóból is megárt a sok... Nem kellett volna tizenhat évet eldobnom az életemből, hogy ezt megtanuljam.

Képgaléria
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..