Na nem mintha nem nézhettem volna meg Budapesten, de sajnos mire észbe kaptam, az összes jegy elfogyott. De ha Pesten játszik, játszik máshol is! Így találtam rá Bécsre és Londonra, s mivel Bécsben már jártam, minden okom megvolt, hogy elutazzak Londonba, és megnézzem Malkovichot a gyönyörű Union Chapelben. Ő egyébként Amerika egyik legkiemelkedőbb színházi színésze, mi azonban főleg filmjei által ismerjük.

Londonba eljutni nagyon könnyű és nagyon olcsó. Valójában olcsóbb volt, mint egy oda-vissza vonatjegy Szabadkáról Budapestre. De ez az olcsóság becsapós, hiszen már a reptérről a városba bejutni majdnem drágább, mint maga a repülőjegy. De megéri! Megéri a zöldebbnél zöldebb óriási parkok és a bennük szaladgáló kövér mókusok miatt, megéri a brit akcentus miatt, mely eszméletlenül szexi, a város hangulata, a Big Ben szürke kacsintása, Sherlock Holmes és Hasfelmetsző Jack, no meg a jéghideg Guinness sör miatt, melynek úgy áll a tetején a hab, mint a királynőt őrzők fején a mókás csúcsos kalap.

A Union Chapel egy templom, ahol miséket és koncerteket tartanak. Egy templom, ahol az első emeleten egy vörös lámpákkal megvilágított bár van, és ahol Malkovich előadta a minidiktátorokról szóló színházi-zenei (majdnem) oneman drámáját. Majdnem, hiszen végig vele van még egy orgonista, Martin Haselblöck és egy nő, aki az előadásban riporterként jelenik meg. Ő a sajtó. Az előadás sötéttel kezdődik. Az ismeretlen földrajzi helyszínen ebbe a sötétbe érkezik egy katonai alakulat elfoglalni a templomot. Lámpákkal világítja meg a termet, konstatálva, hogy elhagyatott. Rövid egyeztetés után pisztolylövések dördülnek, és mindenki halottan esik össze (kivéve orgonistánkat és a hölgyet, akiről viszont kiderül, hogy túlélő). És megjelenik ő. Malkovich, ennek az országnak az államfője, diktátora. Parancsokat osztogat az orgonistának, tudatva vele, hogy addig marad életben, amíg játszik. Felfedezi a lányt. És elkezdődik kettejük különleges kapcsolata.

Kritizálja az álhíreket is leközlő sajtót, majd egy kis unszolásra beleegyezik egy interjúba. Ám nem kér a kérdésekből, egyszerűen csak elmondja, amit el szeretne mondani. És a pulpitusról immár díszöltözetben beszél a mikrofonba. A hang el van torzítva, olyan, mintha egy félig robot, félig ember, félig szörny szólna hozzánk. És beszél hatalomról, vallásról, uralkodásról, népről, felelősségről. Az újságírónő látszólag megnyugszik, ám egy rákényszerített intimebb pillanatban mégis megragadja a pisztolyt, és kikel magából. Rátámad a diktátorra, és most az ő monológja következik. Igazság mindkettejük beszédében van, ahogyan sok-sok hamis mondat is. Ki a pozitív hős, ki a negatív? A diktátornak kellene negatívnak lennie, de Malkovich túlságosan szerethető humorú karakter ahhoz, hogy utáljuk. Mini- és maxidiktátorok mindig is voltak. Hogy mitől válik valaki azzá, az nehezen megválaszolható. A diktátorok az „azért lesz így, mert én azt mondtam” irányelvet követik, a nép pedig valamiért szót fogad. Nem tehet mást? Mindig tehet mást. Hogy mi a történet vége, azt nem mondhatom el, de a végkifejlet semmiképp sem pozitív.

Az előadás vizualitása eléggé minimalista, a televíziós kamerával azonban sokat játszanak, hiszen a történet szerint is élő közvetítés folyik. Az eseményeket egy nagy kivetítőn követjük. Közeli és távoli képbeállítások váltakoznak, hol a közönséget, hol a lányt, hol Malkovichot mutatva. Az egyik legszebb kép az, amikor egy alsó kameraállásból látjuk Malkovichot, mögötte a kivetítőn is ő van, és „tükör a tükörben” effektusként még sok-sok kis Malkovich követi. A kép késik az élőhöz képest, minden mozdulata egy másodperccel később jelenik meg a kivetítőn, és minden rákövetkező képen egy hajszállal később. Olyan, mintha kézmozdulataival táncolna, hullámozna. S a háttérből mindvégig a tánc alá kúszik orgonán Bach, Messiaen és Ligeti György zenéje.

Biztos, hogy nem ez volt életem legjobb előadása, de John Malkovich színészi játékát elfogultság nélkül sorolom be életem legemlékezetesebb alakításai közé.