Majdnem úgy, mint régen

Majdnem úgy, mint régen

Ifjúkori heves fellángolás és az azt követő szakítás, vulkánerejű, de tiltott szerelem, mely sosem teljesül be — jól ismert érzelmek ezek. És megtörténik, igaz, ritkán, hogy a régi szenvedély egy véletlen találkozás révén ismét fellángol. Erről mesél a középkorú, mosolygós asszony, állítva, hogy sosem lehet tudni, mit hoz a holnap.

— Alig múltam ötvenéves, de megéltem már néhány sorsfordító eseményt — mondja elgondolkodva, és cigarettára gyújt. — Elég mozgalmas gyermekkorom volt. A szüleim az esküvőjük után az apai nagyszülők tanyájára kerültek, ahol már csak a nagymama élt. Még ma is látom a rendezett gazdaság képét: zöldre festett léckerítés övezte az első udvart, a hátsó udvarban istálló, nyúlház, disznóólak álltak, és hatalmas pajta nyitott padlással, ahol mindig széna száradt…

Belőlem városi asszony lett, de a pöttöm, peremvárosi udvarunkban mindig tartottam valamilyen jószágot: baromfit, nyulat, néha kecskét is, mert engem az állatokról való gondoskodás nemcsak a gyermekkoromra emlékeztet, hanem a normális háztartáshoz is hozzátartozik. Anyám szülei nem szerették az apámat, így inkább az özvegy nagymamánál voltam. Született egy húgom, aki viszont a másik nagyszülőkhöz ragaszkodott, és úgy nőttünk fel, hogy keveset éltünk egy fedél alatt.

Azt nem tudom, a szüleim miért váltak el, de azt igen, hogy nagyon sokat szenvedtem emiatt — elsősorban azért, mert anyámmal a szüleihez költöztünk. Nem mondom, hogy őket nem szerettem, de nekem a tanya volt az otthon. Érdekes, hogy sem az anyám, sem az apám nem kötött új házasságot, mégsem kerültek ismét össze. Azt hiszem, hogy az aránylag normális kapcsolatot is csak miattunk ápolták. Lassan felnőttünk — a húgom már a középiskolát is Újvidéken kezdte, így én ismét „egyke” lettem. Tizenöt éves koromban hétvégeken eljártam diszkóba, hét közben moziba is elengedtek, ha volt kivel hazajönnöm a városból. Úgy éltem, mint a többi osztálytársam. Az iskolában lettem először szerelmes. Volt egy csöndes fiú a végzősök között, aki nagyon tetszett, mivel azonban arra tanítottak, hogy a fiúnak kell kezdeményeznie, hát vártam, hogy közeledjen. De tudja, a kisnagylányok is érzik, ha felfigyelnek rájuk, én is így voltam ezzel.

Az érettségi után ő a szülői házban maradt, és földműveléssel kezdett foglalkozni, mert az apja megbetegedett. Keresett vasszakmája volt, senki nem értette, miért nem dolgozik egy városi gyárban ahelyett, hogy a szülei néhány holdjából igyekszik megteremteni a jövőjét. Idővel persze elkezdtünk közeledni egymáshoz, beszélgettünk, együtt mentünk a városba. De még így is két év telt el, mire nyíltan szerelmet vallott. Nagyon boldog voltam, otthon azonban nem mertem szólni, mert tudtam, hogy anyámék egy kicsit furcsának találják a családját, illetve őt magát is. Viszont megfogadtuk, hogy ha befejezem az iskolát, elszökünk, és megesküdünk. Ám ezt sajnos nem tudtuk betartani, mert meghalt az apja, az anyja pedig eladta a tanyát, és elköltöztek a környékről. El sem köszönt tőlem, de én egyre csak vártam, hogy keressen. És ahogy aztán már lenni szokott, az élet ment a maga útján. Azt persze nem tudtam, hogy az anyám kérte meg, hogy hagyjon békén, mert nem vagyunk egymáshoz valók…

Befejeztem az iskolát, munkába álltam, és huszonkét évesen férjhez mentem egy ismerős család fiához, egy nyugodt, kimért fiatalemberhez. Nem voltam szerelmes, de úgy gondoltam, aki nekem kellene, az úgysem keres, hát hozzámentem. Született egy lányunk, a városba költöztünk, vettünk egy rossz állapotban levő házat, melyet idővel kitataroztunk, én pedig a pici udvarban kialakítottam a „farmomat”. Előbb a nagyszüleim, majd az anyám halt meg, az apámmal nem tartottam rendszeresen a kapcsolatot, így csak a férjem és a lányom maradt mellettem. A nagyiék földjét évek óta árendába adom, abból a pénzből iskoláztattam a lányomat, mert a férjem meghalt, amikor a kislány iskolába kezdett járni. Ő is felnőtt, most Magyarországon dolgozik, az őszre megy férjhez egy ottani fiúhoz. Egyedül maradtam. Nyugdíjra nem vagyok jogosult, a szülés után ugyanis otthagytam a munkahelyemet, hogy neveljem a lányomat. Most abból élek, hogy idős házaspárokat ápolok. Az örökölt földet nem adtam el, de munkálni sem tudom, mert nincsen megfelelő mezőgazdasági gépparkom, egyedül, kézi munkával pedig nem tudom rendben tartani.

A múltkor kint voltam a nagybani piacon, mert bálás herét akartam venni a nyulaimnak. Az egyik ismerősöm megmutatta, hogy kinél vásároljak — és képzelje, az első szerelmem volt az árus! Azóta rendszeresen találkozunk. Ő is özvegy, jószágtenyésztéssel, gazdálkodással foglalkozik, és most minden olyan, mint ahogy annak idején elképzeltem vele az életet. A lányomnak még nem szóltam, de már elhatároztuk, hogy megesküdünk. Csodálatos érzés, hogy őszülő hajjal, gyöngéden fogjuk egymás kezét. Majdnem olyan, mint harminc évvel ezelőtt.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Majdnem úgy, mint régen
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.15.
  • LXXIV. évfolyam 32. szám
Majdnem úgy, mint régen
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.08.
  • LXXIV. évfolyam 31. szám
Facebook

Támogatóink