Elég sok időnek kellett elmúlnia, hogy rájöjjünk az új jövevények, a  vadpontyok, orsópontyok fogásának fortélyaira. Hamarosan az is kiderült, hogy ezek a halak nemigen foghatóak nappal. Esetleg estefelé, amikor már alig lehetett látni, vagy teljes sötétségben, amikor kimerészkednek a nádból. Innen új fejezet nyílt számunkra a ludasi horgászatban. Úgyszólván féllegalitásba kellett vonulnunk, merészen dacolva a szabályokkal (ellentétben más országokkal nálunk nincs megengedve az éjjeli horgászat), késő esti horgászatokba kellett bocsátkoznunk, ha pontyot akartunk fogni. De éjjeli találkozásaink a halőrrel szerencsére jól végződtek. Elvégre nem voltunk mi orvhalászok! Ellenben ez a kutya-macska harc horgász meg horgászcsősz között még ma is tart, és nem is látni a végét. S ez nem csak ránk vonatkozik!

Visszatérve az eredeti témára, a pontyfogás számunkra új keletű módozatára, mondhatom, hogy abban az időben is nagyon sok szép ponty akadt horogra. A 90-es évek azonban egészen más eseményekkel vonták magukra a figyelmet. Újra „sötét felhők” kezdtek gyülekezni a Ludasi-tó egén. Ezúttal a háború volt az, ami kezdte megkeseríteni az ember életét. Habár akkor még nem voltunk közvetlen részesei, mi, horgászok nagyon is éreztük. Éppen a késő esti pecázásaink alatt volt tapasztalható a romboló háború zaja, amikor minden elcsendesült. Ami a szárazföldön nem volt hallható, az a vízen nagyon is. Az állandó morajlás végigkísért bennünket estéről estére, hosszú időn át.

A hal gyorsan hozzászokott a távoli morajlásokhoz, mi annál nehezebben. A fogásokra nem lehetett panaszunk, sok szép pontyot zsákmányoltunk még akkor is. Most azonban a veszély más irányból közeledett. A háború kiterjedésével menekültek árasztották el vidékünket. Törvénytelenség kezdett eluralkodni, aminek sajnos éppen a vizeink estek áldozatul, hiszen a megélhetési gondok csökkentése érdekében elterjedt az orvhalászat — a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével.

Ezalól az én Ludasom sem volt kivétel. Amit a természet a nagy halpusztulás után igyekezett pótolni, az most az orvhalászok prédájává lett. Ők még attól sem riadtak vissza, hogy késő ősszel a vermelőhelyekről hálózzák ki a halat. Egy ideig még szenttamási „halászok” is garázdálkodtak Ludason. Mindig az éj leple alatt „horgásztak”, míg egyszer a rendőrség rajtuk nem ütött. Addig azonban sok nemes haltól fosztották meg a tavat. Azokban a zavaros időkben az is megtörtént, hogy a féltve gondozott-etetett helyeinken „kiáramozták” a halakat. Eleinte el sem tudtuk képzelni, miért nem fogtunk szinte semmit a jól bevált helyünkön. Aztán egy arra járó társunk felvilágosított bennünket, hogy mi is történt valójában.

A háború befejezésével ezek a gondok is szűnni kezdtek. A pumpák már régóta nem működnek, és a víz a noszai zsilipen keresztül sem távozik ellenőrizetlenül. A természet is a tó segítségére sietett, már évek óta magas vízállással ajándékozza meg. Igaz, hogy a részben megtisztított víz továbbra is átfolyik a Palicsi-tóból, de már nem tud akkora kárt tenni, mint régen, legalábbis a tó déli szakaszán. Csak az ad reményt, hogy már készül a nagyobb, átfogóbb víztisztítási rendszer terve. Ez mindkét tó szempontjából életfontosságú lenne!  

A Ludasi-tó napjainkban csaknem a régi pompájában ragyog. Habár a pontyállománya jócskán megcsappant, engem most is ugyanolyan izgalommal tölt el, amikor csónakba szállok, és horgászni indulok a végtelen nádasokba.

(vége)