A réten vidra, pézsma, vízisikló, béka, teknős és még számtalan más állat lakott. A nyílt vízen vadkacsák, szárcsák voltak láthatóak, de mindig volt köztük búbos vöcsök, kormorán és egy-egy méltóságteljesen úszó hattyú is. A tó felett lomha gémek szárnyaltak, és csak minden tizedik szárnycsapásnál rikkantottak bele a csendbe. A távolból kakukk számolta az éveket, és néha a gólya is átvitorlázott a tó felett. A rétisas már számtalan kört írt le, mire szólította a párját a tó túlsó végéből.

Az érkező horgászt a fészküket féltő, rikoltozó sirályok hada fogadta. Aztán a nádirigó vette át a szót, és elcserregte a vizet szerető ember oly kedves dalát. Az összevissza cikázó fecskéket estefelé apró denevérek váltották fel, majd ahogy még sötétebb lett, a bagoly is rácsodálkozott a horgászra, hangtalanul megállva egy pillanatra a levegőben. Ez a csodálatos természeti összhang ejtette rabul a pecást, és hívta újra meg újra.

Az illetékesek már 1954-ben foglalkoztak a gondolattal, hogy a Ludasi-tavat és  környezetét valamilyen formában védetté nyilvánítsák, és ez a terv a következő évben meg is valósult. A Szerb NK Természetvédelmi Hivatala 1955-ben védetté nyilvánította a Ludasi-tavat, majd az 1977-ben bekerült a ramsari egyezmény (Irán) listájára mint nemzetközi jelentőségű vizes élőhely.

A hatvanas-hetvenes években a főszó még a pontyot illette, de nagyon érdekes, hogy a  nyolcvanas évekre már nem teljesen ez volt a jellemző. A Ludasi-tó halfaunájában radikális változás állt be. Megjelent a nagyon szép színes, egyszersmind igen káros napkárász, és rövid idő alatt rendkívül elszaporodott. Azért volt veszélyes, mert nagy ikrafalónak bizonyult. Az ezüstkárász, a „babuska” is elindult azonban hódító útjára. Csak ikrás egyedei léteztek, de az összes pontyfajta (cyprinidae) teje által szaporodhattak. Nem volna teljes a történet, ha a Ludasi-tó ragadozó halairól nem ejtenénk még néhány szót. A nyolcvanas években a tóban gyérült a pontyállomány, de elszaporodott a süllő, majd később váratlanul a harcsa is. A csuka már őshonos volt, az élőhelye pedig szerencsére nem volt azonos a süllőjével — ha így lett volna, nem tudtak volna megférni egymás mellett. Míg a süllő a mélyebb, kevésbé iszapos, kotus részeket kedvelte, addig a csuka inkább a sekélyebb, náddal, sással benőtt területeket részesítette előnyben. A Körös-patak lapos deltájában tanyázott szívesen, sőt a patakba is gyakran „ellátogatott” a könnyű préda reményében. A ludasi süllő zömökebb volt a dunainál, jellemzően csoportosan vadászott. A süllők körbekerítették a kisebb halakat, és befelé rabolva vadásztak rájuk. Ez nekünk, horgászoknak annyit jelentett a gyakorlatban, hogy ha rábukkantunk egy süllőcsapatra, akkor sokat lehetett zsákmányolni. Erről egy idősebb ismerősöm, Losonszky bácsi mesélt sokat. Abban az időben számtalanszor történt meg vele az alábbi eset.

Ismervén a süllők szokásait és tartózkodási helyét, szinte egész nap próbálkozott a kifogásukkal, minden eredmény nélkül, aztán este nyolc órakor hirtelen megelevenedett a víz, és kapás kapást ért. Élő halra, darabhalra, villantóra egyaránt haraptak a süllők. Sokat lehetett belőlük fogni, de egy órán belül már vissza is vonultak, a víz ismét elcsendesedett.

A harcsa a Ludasi-tóban csak a nyolcvanas évek közepén jelent meg nagyobb mennyiségben, de erről én sohasem tudtam meggyőződni. Nem is akartam elhinni az egyik munkatársamnak, hogy szinte minden alkalommal harcsákkal tér haza a ludasi horgászatából.
Valahogy túl szépnek találtam a dolgot ahhoz, hogy igaz legyen. Szóval, akaratom ellenére sehogyan sem tudtam rászánni magam, hogy kipróbáljam ezt a horgászlehetőséget is, de később sajnos volt alkalmam meggyőződni róla, hogy a ludasi harcsák nagyon is léteznek — igaz, már csak jégbe fagyva láthattam őket.           

(Folytatjuk)