A Ludasi-tó teljes szépségében kitárult előttünk, a Szúnyog csárdától egészen a csendőrlaktanyáig. Egyszersmind egy halban nagyon gazdag vizet tudhattunk a magunkénak. A tó tiszta, egészséges vizében a halak elérhették a maximális fejlettséget.

Mielőtt még tanyát ütöttünk volna, kölcsönzött csónakkal bejártuk az egész vizet. Ismerkedtünk a tó végtelen nádasaival, halaival. Kiindulópontunk a Szúnyog csárda mólója volt, mely belenyúlt a nagy kiterjedésű északi tisztásba. Egy kicsit távolabb a víz már elérte a két métert is. Azt csak később tudtuk meg, hogy ez a vidék volt a pontyok igazi eldorádója. Nekünk a déli nagytisztásban több bizalmunk volt, ott fogtuk első méretes halainkat. Annyit tudtunk, hogy a Szúnyog csárdától keletre, a Rózsa Sándor szigete és a Körös-patak deltája közötti részen sokkal sekélyebb volt a víz, mint a tó többi részén, és beláthatatlan sásosok tarkították a nádtengert. A sárga kárász, a compó, a koncérok igazi hazája volt ez. Akkoriban még a sárga kárász uralta vizeinket, nem volt még jelen a tolakodó, minden más halat kiszorítani akaró, „egynemű” babuska (ezüstkárász).

A két legnagyobb tórészt, az északit és a délit egy nádrengeteg választotta el egymástól, és ebben a végeláthatatlan nádtömegben csak egy keskeny, kanyargós út vezette a csónakost. A nád közé ugyan be lehetett csónakázni, de könnyen el is lehetett tévedni, mert a biztos út is legalább egy kilométeren át kígyózott. A nádfolyosó végén egy hatalmas víz tárult ki előttünk, a déli tisztás. A távolban a nyugati part nádszegélye felett a ludasi templom kecses tornya ágaskodott. Ennek átellenben a keleti parton viszont tanyai házak tűntek fel. Nagyon is jól látszottak, mert éppen itt kezdődik a sárga part, mely jóval a nád fölé emelkedik. Mintegy három kilométeren át ilyen magas partok övezik a tavat. A Róka Tanya és a Josza bácsiék tanyája egymás mellett volt. Sem előttük, sem utánuk nem állt ház a vízparton. A földek után húzódott Nosza falu, ezek a tanyák is odatartoztak. Teljesen vízparti jellegűek voltak, ideális kikötők a horgászok számára.

A keleti sárga partok mellett továbbhaladva a part megszűnt magasnak lenni, és itt már hosszú házsor tűnt fel. Aztán az elsekélyedett tó jobbra forduló csücske délnyugaton a Kanizsai út mellé nyúlt ki, egészen a csendőrlaktanyáig. Ez a rész is gazdag volt halban. A sárga kárászon, a vörösszárnyú koncéron, a bodorkán és a dévéren kívül ez a pontyok kedvenc ívóhelye is volt, mert a sekély víz tavasszal gyorsabban melegedett, vízinövény pedig volt bőségesen.

Átjárván az egész tavat, végül is a Josza-tanyánál „horgonyoztunk” le tartósan. Ez a hely felelt meg a legjobban a horgászoknak. A tágas nádöbölben a hosszan benyúló, karcsú mólókhoz csónakok sokasága tartozott. És ami a legfontosabb: voltak bérelhető „teknők” (csónakok) is. Ezeknek a szabályos, négyszögletű vízi alkalmatosságoknak csak a két hosszú oldaluk hajlott enyhén kifelé, az aljuk és a két végük teljes derékszögben találkozott. A halászok használtak ilyeneket a rendkívüli stabilitásuk miatt. Egyébként ezek a vastag tölgyfa deszkából ácsolt „csónakok” (1,2 m x 4 m) megfelelő tolórúd segítségével rendkívül jól siklottak. Különösen akkor, amikor az elejük egy kicsit kiemelkedett a vízből.

A Josza-tanyánál ideális helyünk volt. Az udvarba be lehetett hajtani autóval, a horgászbotokat és az egyéb kellékeket is ott lehetett hagyni a pajtában. Ez a megoldás volt a legjobb, mert az akkori nehéz, egy darabból álló tengeri nádakat éppen elég volt egyszer odaszállítani a kocsi tetején. A tanyán mindig lehetett italt kapni, illetve gyakran harapnivalót is. Szükség esetén még éjszakai szállást is nyújthattak egy-két embernek.

A házigazdák is igazi „vízi” emberek voltak, ismerték a tó minden zegét-zugát. Mindig pontosan tudták, hol tartózkodik a hal, milyen a kapókedve, érdemes-e egyáltalán vízre szállni.

(folytatjuk)