* Hogyan lett önből történész?

— Ennek két oka van. Édesapám sofőrként dolgozott, azon belül is a turizmusban. Rengeteg országot megjárt, az utakra pedig még ma is csukott szemmel emlékszik. Hazatérve mindig mesélt, illetve szuveníreket hozott. Ez nekem olyan volt, mint a jó mese, de tudtam, hogy mindez valóság. Ekkor voltam ötödikes a topolyai Csáki Lajos Általános Iskolában, ahol Rácz Szabó Ottó óráin megszerettem a történelmet. Sokáig gondolkodtam a régészeten is, de a hetedik osztály körül már teljesen kikristályosodott, hogy történész szeretnék lenni. Később, a 9. és 10. osztályban Varga Lídia tanított, aki a rideg józanságra mutatott rá a történelem terén. Az anyagi helyzetünk megengedte, hogy bárhol folytathassam a tanulmányaimat. A titói Jugoszláviában a Zágrábi Egyetem Történelem Tanszéke volt az első helyen, ezt követte az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelem Tanszéke, ahol öt akadémikus tanított. Végül az utóbbit választottam, és jól döntöttem, hiszen másod-, harmadéves lehettem, amikor kitört a joghurtforradalom, így nem kellett megszakítanom a tanulmányaimat. Végül minden akadállyal megküzdöttem, és 9,79-es átlaggal, valamint 9,92-es szaktantárgyi átlaggal végeztem. Emiatt egy ideig úgy tűnt, tanársegéd is lehetek Rókay Péter professzor úrnál, hiszen a kora középkor érdekelt a legjobban. A ’90-es évekbeli, nagy változások miatt mégsem vállalkoztam erre. A történészi karrierem egy kis faluban, Ómoravicán (Bácskossuthfalván) indult, ahol helyettesítő tanárként kezdtem tanítani, és végül huszonkilenc évig oktattam. Párhuzamosan tanítottam más iskolákban, Gunarason és Topolyán is.

* Milyen tapasztalatai vannak tanárként?

— Moravicán iskolaigazgató lettem, illetve egyidejűleg a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium alapító igazgatója is. Mivel két helyen az ember nem lehet igazgató, döntés elé kerültem, és Moravicát választottam, mert folyamatban voltak olyan projektumok, amelyeket már korábban megígértem. A gimnáziumban ezalatt folytattam történelemtanári pályafutásom. Életem ezen szakasza kilenc évig tartott. Elmondhatom, hogy végig tudtam követni a tanulók fejlődését az általánostól egészen a középiskola végéig. Hála istennek, jó diákjaim voltak! 26-an a nyomdokaimba léptek. 

* A tanítás mellett kutatással is foglalkozott. Mi iránt érdeklődik a történelemtudományon belül?

— A magyar történelem, illetve a kora középkor érdekelt a legjobban. Ezen belül az első olyan történelmi személy, akit komolyabban kutattam, I. (Szent) László magyar király volt, mert a magyar királyok sorában és a nemzeti történelemben meghatározó szerepe van. De akarva-akaratlanul belecsöppentem a helytörténetbe is. Olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik amatőrként, illetve profiként foglalkoztak kutatásokkal. Fontos ugyanis ismernünk annak a térségnek a történelmét, amely felnevelt bennünket. Nem volt kiemelt témám, minden, ami az utamba került, érdekes volt. Így például sokáig foglalkoztatott a topolyai Pusztatemplom története, olyannyira, hogy évekig túrtam a földet tavasszal-ősszel a mélyszántás után, és még egy kezdetleges detektort is beszereztem, melynek segítségével értékes leletekre bukkantam. Szekeres László és Ricz Péter segítségével ezeket be is azonosítottam. Eközben elkezdtem vadászni, s mivel ennek is van története, a kutatásába is belekezdtem. Talán ez volt az első olyan dolog, amelyben alaposabban elmélyültem. A vadászaton belül is Topolya és annak környéke, illetve a híres vadászok, Vojnits Oszkár, Fernbach Bálint története foglalkoztatott. Ennek fényében szűkült le az agarászatra az érdeklődésem, mely most már húsz éve tart. Sikerült összegyűjtenem az utolsó bácskai agarakat, tizenhét agarat ki is tudtam nevelni, melyekből még Magyarországra is került. Hamarosan elkezdtem gyűjteni az agártörténelmere vonatkozó dokumentumokat, és ennek érdekében elmélyült levéltári kutatásokat folytattam, illetve idősebb agarászokkal is szóba elegyedtem. A mai napig gyűjtöm a témával kapcsolatos dokumentumokat, és büszkén jelenthetem ki, hogy magyarországi kutatók is hozzám fordulnak adatokért, forrásokért, véleményért. Útközben belekóstoltam a moravicai oktatás történetébe, melyhez több száz dokumentumot gyűjtöttem. Ennek apropójából kezdtem bele Topolya történetének a feltárásába is. Topolya monográfiájának megírásában is részt vettem, és az általam oly nagyon kedvelt középkort dolgoztam fel. Ekkor azonban észrevettem, hogy Topolya történetében sok a fehér folt. Az egyik az első száz év, a másik pedig a II. világháború végén bekövetkezett megtorlások időszaka.

Forrás: Facebook / Topolya Község Művelődési Háza

* A most megjelent kötete az utóbbihoz kapcsolódik. Milyen indíttatással kezdett hozzá ehhez a témakörhöz, és ütközött-e valamilyen nehézségekbe?

— Családi okokból kezdett el foglalkoztatni a téma. Anyai nagyanyám konyhájában egy kép lógott, melyen a nagymamám testvérei voltak láthatók, akik fiatalon meghaltak, hiszen Szenttamáson 1944-ben agyonverték őket. Újvidéken a tanulmányaim kezdete során ismertem meg egy Matuska Zoltán nevű fiút, aki Matuska Márton fia. Nem mondok újdonságot, ha megemlítem, hogy ezen témakör kutatásának éppen ő volt az úttörője. Topolya történelmében ekkor vettem észre ezt a fehér pontot, hiszen nem kutatták a városban lezajlott eseményeket. Az írott forrásokhoz, elsőként Brindza Károly könyveihez fordultam, viszont nem találtam semmit — mára már érthető, hogy miért nem. A levéltárakban pedig azt közölték, hogy ilyen dokumentáció nincs, ezeket ugyanis titkosították, illetve nem voltak mindenki számára hozzáférhetők. Ekkor ismertem meg véletlenszerűen Sulai Eta nénit, aki családi indíttatásból kezdett a témával foglalkozni. Más emberek történetét is feljegyezte, és így találkozott Misinszki Ilonka nénivel. A közvetítésükkel hasonló sorsú emberektől begyűjtöttem az első 46 nevet. Így lett egy vázlatom arról, hogy Topolyán mi hogyan és mikor zajlott. Itt indultak meg a kutatásaim, és folyamatosan ismertem meg új embereket, akik beszámoltak a történésekről. Mindez 1993-ban kezdődött. A következő évben már Eta és Ilonka nénivel közösen emlékkeresztet állítottunk fel a topolyai Nyugati temetőben. Az egyszerű fakeresztet, melyen az Emlékezz 1944 szöveg olvasható, Léner István Tisza menti főesperes fel is szentelte. Fontos kiemelni, hogy egész Vajdaság területén ez a legrégibb emlékkereszt, mely 1994. november 14-e óta folyamatosan áll. A 2000-es években megalakult a magyar—szerb vegyes bizottság, ekkor már hozzáférhettünk a dokumentumokhoz. Megismerkedtem Mezei Zsuzsannával, aki Újvidéken listát tudott összeállítani, többek között a topolyaiakról is. Ekkor a jegyzékeket összevetve már 80-nál is több nevet tudtam beazonosítani, majd a további kutatások során eljutottam 115-ig. Közben olyan kérdésekre is kaptam választ, hogy Pacséron mi történt, miért nem folyt vér Bajsán és Moravicán, vagy mi történt a csantavériekkel és a németekkel Topolyán. 2023-ra azonban már lelkileg terhes feladattá vált számomra a sok halál kutatása, Matuska Márton és Sajti A. Enikő pedig mondogatták, hogy ideje már megírni a könyvet. Ennek a harminc évnél is tovább tartó munkának lett az eredménye ez a könyv, mely az 1944 szeptembere és az 1945 eleje közötti eseményeket dolgozza fel. Topolyán van a hangsúly, egyes fejezetek a már említett más témákkal is foglalkoznak. Rengeteg segítséget és támogatást kaptam. Vass Károlynak és Vanyúr Ákosnak köszönhetően a könyv az egykori és a mai Topolyáról készült képekkel van kiegészítve. Cservenák Pál és Pastyik László segítsége, lektorálása, valamint recenzenseim, Sajti A. Enikő és Matuska Márton szavai is sokat számítottak. A munka azonban soha nincs befejezve, kutatni még kell és lehet. Ezt bizonyítja, hogy a könyv megírása óta 4 új, 3 topolyai és 1 ómoravicai áldozat nevére bukkantam. Egy biztos: az összes nevet sajnos soha nem fogjuk megtalálni.