Évát a szabadkai közönség is több alkalommal láthatta színpadon a Desiré Central Station fesztiválon, például a Szutyok, a Titkaink vagy a Kaisers TV, Ungarn című előadásokban, és jelenleg is Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban dolgozik, ezúttal dramaturgként, Keszég László rendező oldalán, Spiró György Árpád-ház című drámáján. Egy lelkes, maximalista művész, aki nem ismer fáradtságot, ha színházról van szó. 

Fotó: Szerda Zsófi

* Hogyan találtatok egymásra a színház és te?

— Édesapám sokáig a színházi intézetben dolgozott színháztörténészként Budapesten, és sok előadásra elvitt. (Amikor magyar történelem szakos egyetemista volt Kolozsváron, statisztálással is próbált egy kis pluszpénzt keresni, de hamar megunta az alabárdot.) Én tizenhárom évesen felnőtt-néptáncegyüttesben táncoltam, nagyon szerettem a fellépéseket, majd néhány év múlva, még gimnazistaként Jeles András csoportjában, a Monteverdi Birkózókörben találtam magam. Aztán jött a Szkéné. Ott először az Utolsó Vonal Hamlets című előadásában játszottam Opheliát, így ismerkedtem meg Pintér Bélával, aztán elhívott az első rendezésébe, a Népi Rablétbe, és azóta együtt dolgozunk.

* Dramaturgként végeztél, és a doktori tanulmányaidra is dramaturg szakon iratkoztál be, viszont sokat látunk színészként. Soha nem fordult meg a fejedben, hogy oda is jelentkezz? Ha nem, miért nem? 

— Jelentkeztem, nem vettek fel, de valahogy a független, alternatív, kísérletező szférához mindig több közöm volt. Viszont nagyon irigylem azokat, akiknek megadatik, hogy a legfogékonyabb éveikben négy vagy öt éven keresztül éjjel-nappal tanulhatják a szakmát: beszéd-, mozgás- és énektanárhoz járhatnak. A készségek fejlesztése talán a legkézzelfoghatóbb, a kreativitás, az ízlés, az eredeti hang megtalálásában már több múlik a tanulón. A gyakorlatban is lehet tanulni, csak ott már nagyon függ a szerep nagyságától, hogy mekkorát és hogyan fejlődik az ember. Nekem elég sok évbe telt, amíg megtanultam kezelni a félelmemet, a szégyenlősségemet, azt, hogy folyamatosan kontrollálom és kritizálom magam, és ezért nem tudok maximálisan a feladatra koncentrálni. Bélával azért is szeretek együtt dolgozni, mert nagyon pontos az előadások koreográfiája, kottája, így is minden este más, hiszen mindig más a nézők összetétele, de mi 90 százalékban ugyanazt csináljuk. Tudjuk, mi a feladat, nem valami homályos, misztikus, elérhetetlen cél felé tapogatózunk. A pontos összjáték együtt működik a nézőkre való spontán reakcióval.

* Pintér Béla társulatával az előadásaitok a mai napig telt házzal futnak, imádja őket a közönség. A Pintér Bélá-s kézjegy egyike, még ha mindig mást is kap a néző, a humor. Milyen a jól működő humor szerinted?

— A humor számomra is nagyon fontos, gyógyító, kapukat kinyitó, embereket összehozó. Az a jó, ha sokféle: a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig: a bohóctréfától kezdve az akasztófahumoron, az önirónián át a groteszkig. A közös tudás az alapja, és a képességünk arra, hogy hirtelen perspektívát váltsunk. De a mi előadásaink közül azok a legjobbak, ahol a komikum és a tragikum megfelelő arányban hat együtt. A forróból a hidegbe, minél szélsőségesebben és váratlanul. Ha csak a humor működik, könnyebben elillan az este emléke.

Fotó: Dusa Gábor

* Vannak sok-sok éve futó darabjaitok. Meg lehet-e unni valamit, amit már ötvenedjére játszik az ember, vagy mindig tud új kihívást találni benne?

— A legtöbb darab, melyben játszom, már túl van a 100-on. A Parasztopera már a 350-et is meghaladta. A repertoárszínház alapjában sokkal jobb a színésznek, mint az en suite — nem mindegy, hogy egy vagy húsz év alatt kell lejátszani 350 előadást. De az már a mi társulatunk különlegessége, hogy húsz vagy annál is több éven át tartjuk repertoáron a darabokat. Igaz, a színészek egy része már kicserélődött, az első produkciótól mostanáig csak hárman vagyunk: Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs és én. Nagyon szeretem a régi előadásainkat, a zenéseket különösen. Nosztalgikus alkat vagyok, szeretem, hogy a régi és a mostani énem találkozhat.

Fotók: Mészáros Csaba 

* S dramaturgként mit szeretsz inkább: egy meglévő szöveget adaptálni, vagy azt, ha a próbafolyamatok során születik, alakul ki a szöveg?

— Szeretem, ha van meglévő szöveg, szeretek szerkeszteni, összevonni, a legjobban viszont húzni szeretek. Lenyűgöz a tömörség és a rend. Spiró György Árpád-ház című darabjával nem először foglalkozom. Monumentális, nagyszerű, de eredeti felállásban, azaz majdnem harminc színésszel, még senki sem vállalkozott a színre vitelére. Ennek elsősorban anyagi okai vannak. Szerintem filmen is csodálatosan működne, de most másfajta történelemszemlélettel lehet jelentősebb anyagi támogatáshoz jutni. Dramaturgként nagy élvezettel olvasom újra meg újra, és úgy látom, hogy egy kisebb létszámú társulatnak kisebb helyszínen is működik. Olyan, mint a görögöknek az Iliász vagy az Odüsszeia, rengeteg motívumot kínál, több darabot is meg lehet formálni belőle, attól függően, hogy melyik szálat tekintjük a leghangsúlyosabbnak. Sokat megtudhatunk belőle a hatalom természetéről, az ember és a hatalom viszonyáról, ahogy a történelem kereke még a legnagyobbakat is maga alá gyűri és összetapossa. A középkorban játszódik, dokumentumokból, krónikákból, valódi eseményekből indul ki, de sokkal többet mond egy korabeli feljegyzésnél. A mindenkori, így a mai nézőhöz is szól, hús-vér figurákat teremt a festett képekből. Nem egyik vagy másik király felkérésére készült, nem elfogult, eltorzított képet ad, hanem ellentmondásos, gyarló, igyekvő és elbukó, ezért valódinak és hitelesnek tűnő szereplőket kelt életre, iróniával és fájdalmas kegyetlenséggel.

* Volt-e már olyan szöveg, amellyel különösen meg kellett harcolnod, mert nehezen adta magát?

— Volt, de olyankor mindig kisegített valaki: a rendező, a színészek. Szerintem a dramaturgi munka nem az egóról szól, közösségi játékosnak kell lenni.

* Nő, színésznő, dramaturg, anya — hogy lehet mindent összehangolni, mindenhol maximálisan teljesíteni? Lehet-e egyáltalán, kell-e szerinted?

— Folyamatos a lelkifurdalás, vannak olyan időszakok, amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok, de még a legsűrűbb örvényben is tudom, mennyire szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Mondjuk, némivel nagyobb anyagi elismerés azért kisimítana egy-két ráncot, de úgy tűnik, ez nem mostanában lesz.

* Mit gondolsz arról a vélekedésről, hogy „egy igazi nőnek ilyennek meg olyannak kell lennie”?

— Igen, sok az elvárás kívülről, belülről egyaránt. Én sajnos a magánéletben is sokat gondolkodom szerepekben, forgatókönyvekben. Most éppen szeretnék egy kicsit lelassulni, több időt szánni magamra, a kislányomra, a szeretteimre, és nem csak a munkát hajszolni szenvedélyesen. De már most szomorú vagyok, hogy vége a próbafolyamatnak, és nem fogok nap mint nap találkozni azokkal, akikkel együtt létrehoztunk egy előadást, akiket most megismertem és megszerettem. A Kosztolányi Dezső Színház társulata kicsi, összetartó közösség sok szeretettel, egymásra figyeléssel. Jó volt idetartozni!