Mohács és Szentkirályszabadja között Radnótiékat marhavagonokban szállították, én ezt a szakaszt — körülbelül 150 kilométert — tömegközlekedéssel (vonaton és autóbuszon) tettem meg. A keretlegények Szentkirályszabadján kapják a parancsot, hogy a még munkaképeseket, a „bori maradékot” Nyugat-Magyarország felé kell terelni, onnan pedig tovább Németországba, véderő építésére. Itt jövendöli meg saját halálát a költő, életének utolsó versében, a Negyedik razglednicában, 1944. október 31-én. A repülőtértől Abdáig az utat négy nap alatt tettem meg Zirc, Veszprémvarsány, Pannonhalma, Győr érintésével.

A verszarándoklat alatt napjaim három fő részből álltak. A menetelésből, a filmforgatásból és esténként a magyar közösségekkel való találkozásokból, megemlékezésekből. Sokszor több órát is eltöltöttünk egy-egy helyen a forgatással, hiszen szerettük volna hűen bemutatni azt, hogy ma mi látható (vagy nem látható) ott, ahol Radnóti Miklós és sorstársai hetvenöt esztendeje jártak. A stáb három kamerával dolgozott, az operatőrök kameránként napi 3-4 óra anyagot vettek fel. Kordokumentumot készítettek egy olyan útról, amelyet Radnóti Miklós óta még ilyen formában senki nem járt be. (A 13 részes sorozat első részét 2020. március 15-én tűzte műsorra a Pannon RTV, azóta vasárnaponként lement az összes. Az érdeklődők az epizódokat Radnóti nyomában címmel találhatják meg az interneten. Rendező: Herczeg Zsolt, kamera: Lukács Attila és Szalai Adrián, sofőrök: Vujković Róbert és Csányi Sándor. Vágó: Horvát Inesz.) Volt jó néhány nap, amikor annyi órát töltöttünk a felvételek készítésével, hogy elszaladt a nap, nekem pedig, hogy odaérjek az esti előadásra, szó szerint futnom kellett. Ilyenkor átlagosan 6-7 kilométer/órával közlekedtem, de soha nem késtem el egyik találkozóról sem.

A zarándoklat végén az abdai emlékhelyen

Belgrádtól a lábaim hozzászoktak az út és az időjárás (végig nyári meleg volt, eső rám nem esett) kihívásaihoz, igaz, estére mindig nagyon elfáradtam, éjszaka sem aludtam 4-5 óránál többet, de az emberekkel való találkozás, a barátságos fogadtatások, a Radnótit körülölelő szeretet rengeteg erőt adott nekem.

Lendületem Abda előtt megtorpant. Szeptember 24-én, kedden reggel Pannonhalmáról indultam. Écs, Ménfőcsanak, Nyúl, Győr. Győrben a Kazinczy-gimnáziumban találkoztam több helyi iskola diákjával, ők kísértek a régi bécsi országút végén álló Melocco-szoborig.

Főhajtás Abdán

Abda határában az emlékhelyhez a Rábca-töltésen kell végigmenni, s amikor ráfordultam arra az utolsó 200 méterre, a lábaimra mintha nehéz súlyok telepedtek volna, a gyomrom összeszűkült, a torkomban erős szorítást éreztem.

Úgy indultam útnak Borból, hogy tudtam, a 3200 munkaszolgálatosból alig 1600 ember jutott el Abdáig. A többiek mind meghaltak. Hetvenöt évvel ezelőtt a Bortól Abdáig tartó út halottakkal, meggyilkolt emberekkel volt tele, és azt is tudtam, hogy én ezen változtatni nem tudok. Egyet tehetek: megpróbálni élettel megtölteni a halottak útját: versekkel, dalokkal, fiatalokkal. Utam során 3500-4000 emberrel emlékeztünk meg közösen Radnóti Miklósról, bizonyságot téve, hogy ha idővel is, de az élet legyőzi a halált. Bibliai hasonlattal élve, Radnóti Miklós és sorstársai útja nagypénteki siratóút volt, de mi azzal, hogy megtöltöttük élettel, virágvasárnappá változtattuk.

Győr határában — a háttérben Melocco Miklós Radnóti-szobra

Ahogy közeledtem utam végéhez, mégis a félelem kezdett eluralkodni rajtam. Félelem és tehetetlenség. Hiába szólt az egész út az életről és az élni akarásról, ott, a töltés oldalában a megmásíthatatlan várt: a vesztőhely, a halál. De mielőtt a lépcsőn megtettem volna az utolsó lépéseket, hátranéztem. S ott jött mögöttem „porfelhőben a távoli nyáj”: az abdai diákok, óvodások, felnőttek. Az élet. Az emlékhelyen is rengeteg ember várt. Néztem azt a sok-sok fiatalt, időst, Radnótit, és kicsordultak a könnyeim. Nem a célba érkezés örömkönnyei voltak ezek. Néztem meredten Radnóti arcát, és zokogott az agyamban a kérdés: miért?

Miért kellett ezt a fiatalembert elpusztítani? Miért vették el az édesapákat, édesanyákat? Miért vették el a gyermekek álmait? 76 millió ember halt meg a II. világháborúban. 76 millió ember! Tudjuk ezt? Értjük ezt? Érezzük azt a mindennapjainkban, hogy mennyire, de mennyire hálásnak kellene lennünk az életért? Tudjuk, hogy mennyire törékeny a béke? Átérezzük jelenünk felelősségét abban, hogy tőlünk is függ, megismétlődik-e még egyszer az a borzalom? Elhisszük, hogy bármikor megismétlődhet? Megértjük végre, hogy nemcsak magunkért, családunkért, de a világért is felelősek vagyunk?

A kunszentmiklósi emléktábla

Hogy ez mind közhelyes? És? A közhelyek a legnagyobb alapigazságok, és mi, emberek hajlamosak vagyunk a legnagyobb alapigazságokra is legyinteni!

Csodálatos, Radnóti Miklós emberi nagyságához, örök érvényű szelleméhez méltó megemlékező műsor zárta le a „Lelkek útját”. Másnap a stábbal felutaztunk Budapestre, a Kerepesi úti köztemetőben Kőszegi tanár úrral elhelyeztünk egy-egy sárga rózsát Fanni néni és Radnóti Miklós sírján. Kunszentmiklóson kisebb tömeg várt a vasútállomáson, együtt sétáltunk be a városközpontba, ahol a református templom mögött elhelyezett tábla állít emléket a mártír költőnek.

Mielőtt kiutaztam Borba, előtte való este kértem meg a feleségem kezét. Közös „titkunkkal” a szívemben indultam el az útra: kisbabát vártunk, ezt a csodálatos hírt az utazásom előtt három héttel tudtuk meg. Péter Zalán nemsokára már három hónapos lesz. Sokat imádkoztam érte. Radnótiért. Mindannyiunkért.

Kisfiamnak ajánlottam az utamat.

(A szöveg a Szeged folyóirat 2020. július-augusztusi számában jelent meg.)

Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni sírja Budapesten

Epilógus

Mivel a verszarándoklat vége, illetve a szöveg megírása óta hosszabb idő telt el, arra kértük Tóth Péter Lórántot, összegezze röviden, mi történt vele azóta.

— Hazaérkezésem után tájolni kezdtem a „Lélek vagyok, élni szeretnék” című előadásommal, és eljutottam vele Prágába, Krakkóba, Zágrábba is. 2019. november 9-én, Radnóti Miklós halálának napján, Abdán mutattam be ezt a programot. 2020. január-februárban Felvidéken és Erdélyben jártam, majd március 10-én Újvidéken várták a Kálló Béla színművésszel közös fellépésünket. Mire odaérkeztünk, a járvány miatt minden rendezvényt lemondtak, én pedig az utolsó pillanatban, még aznap éjszaka átutaztam Horvátországba, ahol a feleségem várt, és június közepéig ott voltam. Április 1-jén született meg a kisfiunk, Péter Zalán. Május 5-én, a költő születésnapján online Radnóti-napot rendeztem. Megkértem a Kárpát-medencében élő barátaimat, versmondókat, színészeket, diákokat, tanárokat, hogy versvideóban adják elő Radnóti egy-egy költeményét. Hasonló megmozdulásom volt június 4-én, a nemzeti összetartozás napján is.  

A nyáron hazaköltöztünk a családdal Kunszentmiklósra, és szeptembertől november közepéig — főleg Magyarországon — utaztattam az előadást, amíg novemberben ismét le nem zárult minden. Azóta elkészítettem két új előadást, Esterházy János felvidéki mártír sorsú politikusról és Márton Áron erdélyi püspökről, majd az idén február végén újra jöhettem Vajdaságba, és most már harmadjára vagyok itt. Legközelebb június közepén jövök vissza, amikor Hajvert Ákossal és a Mécsvirág együttessel közös Radnóti-műsorral mutatkozunk be több településen. Most úgy tűnik, Magyarországon is nyitnak a művelődési házak, könyvtárak, és remélem, hamarosan a Kárpát-medencét is a „nyakamba vehetem”.

Vonaton