Külső sáv. Piros. Lassítunk. Megállunk.
Csak inteni van időnk: nem, köszönjük, jó nekünk így, ahogy van. De nem figyel: fiatal, a hideg víztől és a hűvös széltől kisebesedett kezével már szaporán dolgozik. Maszatol.
Jó szándék és a kényszer vezér(e)l(het)i: mi lássu(n)k tisztábban (a helyzetünket), ő meg keres egy kis (zseb)pénzt. Az idő sürget: a gyakran percnyi időnek tűnő várakozás a jelzőlámpa tilosra váltásakor alig néhány másodperc. És ebbe az időbe bele kell férnie a fizetésnek is. Még ha kéretlenül kapjuk is a ,,szolgáltatás'-t...
Szabadkán, az egyik bevásárlóközpont előtt, a nemzetközi úton nap mint nap ott áll a két kamasz fiú. Amíg az autók a szabad jelzésnél szélsebesen suhannak, ők a kerítésnek dőlve talán egy szebb jövőről álmodoznak. De az afelé vezető útig rideg, üresen kongó fémpénzcsörrenés vezet...
Két pénzérmét ejtek a tenyerébe, illedelmesen megköszöni. Kevés - valószínűleg ezt gondolja magában, s igaza van. Csakugyan az. De megköszöni.
Bosszankodom. Szégyellem magam. Dünnyögök. Meg gondolkodom.
Kényszerhelyzet - így élem meg. Egy általam nem kívánt helyzetbe ,,csöppentem', melynek eredményeként megváltam attól a két kis érmétől. Értéktelen érmétől. Mely másnak akár a holnap remény(ség)ét jelentheti.
De bosszankodom: nem véletlenül adtuk tudtára a fiatal ember(ké)nek, hogy nem szeretnénk csillogó-villógó ablaküvegen át nézni a nagyvilágba.
Csak ,,nagy' pénzünk volt, meg ez a néhány dinár...
A nagyot megtartottuk magunknak. Holnapra.
Néhány perces némaságban gurulunk tovább. Az üveg maszatos, a tekintetem homályos. Szégyellem magam a néhány pillanat erejéig belém költöző harag érzete miatt.
- De legalább nem lopnak.
Valóban. Legalább nem lopnak...