A Warner Bros. logóját is a régi, ’70-es évekbelire cserélték. Gotham városa pedig — mely a DC képregényes univerzumában ki nem mondva ugyan, de mindig is a romantikától mentes New York képmása volt — Todd Phillips filmjének valódi főszereplője. A városi paranoia, az agyongraffitizett metrókocsik, az utcai tüntetők, a patkányok és a kilátástalanság. Nehéz levenni a szemünket ennek a filmnek akár egyetlen kockájáról is.

A velencei filmfesztivál fődíjasa az első vetítések után viszonylag szélsőséges kritikákat kapott. Sokan a körülötte fellobbanó botrányokat egy tudatosan felépített marketingkampánynak tudják be. A lehetséges zavargások megakadályozása miatt rendőröket állítottak a mozikhoz a vetítések idején, sőt mindenkinek megtiltották, hogy bohócmaszkban nézze meg a filmet — igen, az USA egy furcsa ország. A mű viszont egyszerre kiborító, ijesztő és hátborzongató.

A DC-univerzum Jokere egy teljes értékű eredettörténetet kapott, melynek a gothami mocsok mellett Arthur Fleck, egy elgyötört, a társadalom által agyonkínzott lélek a főszereplője. Őrülete nem új keletű, gyerekkorának traumáiban gyökerezik, a környezete mindössze kiképzi, hogy a történet végére a mentális zavartól szenvedő fiatalemberből totális pszichopata legyen. Bohócként dolgozik egy ügynökségnél, ars poeticája szerint azért él, hogy megnevettesse és boldoggá tegye az embereket. A baj csak az, hogy Arthur egy kicsit sem vicces, hisztérikus kényszernevetése miatt kártyákat osztogat elborzadt környezetének, amivel elmagyarázza, hogy betegsége miatt, zavarában kell minduntalan hahotáznia. Utcai suhancok megverik, egy elbaltázott gyerekkórházas szereplése után pedig az állását is elveszíti. Mindenáron be akar kerülni egy népszerű tévéshow-ba, melynek házigazdája (Robert De Niro) életének egyik fontos apafigurája lett.

Aztán egy fatális éjszakán a metrókocsiban gazdag ficsúrok támadnak rá, akiket egy pisztollyal sorban agyonlő. Arthur haláltánca ekkor éri el a csúcspontot, ahonnan már nincs visszaút. A gazdag yuppie-k halálát a média szerint egy ismeretlen bohóc követte el, a kivégzés pedig utcai zavargások sorát indítja el: a szegénységben tengődő gothami lakosság fellázad nábobjai, elsősorban a szupergazdag Thomas Wayne ellen. Arthurt azonban mindez nem érdekli. Saját múltja után kutat, aminek érdekében még a Wayne-kúriához is elmegy, hogy kérdőre vonja Thomast. Ekkor néhány percre az ifjú Bruce is megjelenik, akit a világ később teljesen más néven ismer majd meg.

Joaquin Phoenix felejthetetlen alakítása nemcsak a nevetésben és a dermesztő monológokban, de a fizikai transzformációjában is félelmetes: csontsovány testén minden borda megszámlálható, olyan, akár egy drótokra font húsdarab. Tettei legyenek bármennyire is borzalmasak, végig szánalmat érzünk iránta, hiába számít Batman legfőbb nemezisének, akit az előző interpretációkban leginkább egy gonosz bűnözőzseniként ábrázoltak. Todd Phillips rendező, aki eddig a Másnaposok és a Cool túra című bugyuta vígjátékokról volt ismert, az alapoktól építette fel újra Joker karakterét, ráadásul olyan érettséggel, amely a legnagyobb filmrendezők mestermunkáit idézi.

A film mindenféle szuperhőssallang nélkül is működik, és örvendetes, hogy ennek ellenére mégsem esik ki a Batman-kánonból. Biztos vagyok benne, hogy a DC-moziverzumnak a Jokerhez hasonló, R besorolású, elsősorban felnőtteknek szóló filmekkel van esélye a Marvel-mozikkal szemben. Mert ez a mű jóval több mint egy szuperhősös mozi. Politikai állásfoglalás és társadalomkritika, a káosz testamentuma, mely egyszerre adózik Chaplinnek és James Cagney-nek is. A feszültség végig tapintható, ezért is felüdülés az a néhány geg, amelynek hatására hál’ istennek röhögni is fogunk majd. Miután társasággal megnéztük, nem igazán tudtunk megszólalni a stáblista után, ez pedig, azt hiszem, mindennél többet mond el az élményről. Joaquin Phoenix mesteri játéka a világ összes díját megérdemli.