Fülbevaló sok van a világon, karkötő is, de kulcs sokkal több, a kulcsok megszámlálhatatlanul sokan vannak; s most képzeljétek el, hogy a kulcsok összebeszélnek, s nagy éjszakai gyűlést rendeznek. Egy ilyen éjféli jelenet nem megvetendő, mondogatják, élőképet is ki lehet alakítani, ha már arról van szó, a kapukulcsok és a pincekulcsok, a padláskulcsok és a kertkulcsok, a raktárkulcsok és a csillagvizsgáló kulcsa, az üvegházak, a kukoricagórék, a mosodák kulcsai, na és persze a szegény kis szállodai kulcsok, kulcsorrlyukaikban azzal a súlyos karikával; ennyi kulcs együtt igazán szép látvány, mondogatják, egyébként sem árt egy kis kikapcsolódás. Mindig csak egy körben forgolódni, a kulcskarikán, nem valami jó dolog, mindig kulcsra zárva lenni vagy a lábtörlő alatt heverni; milyen életünk van nekünk, s amellett az a felelősség; így hát a kulcsok megállapodtak, hogy új életet kezdenek.
Hogy is lehettünk ilyen ostobák, mondja a kapukulcs, hisz kulcsok vagyunk, mindennek a kulcsai, ha összetartunk, miénk az egész világ. Mit szóltok ehhez? S a kulcsok nem győztek csodálkozni, hogy lehettek olyan ostobák, hogy ez nem jutott előbb az eszükbe: hisz kulcsok vagyunk, mindennek a kulcsai; megállapodtak, hogy ezentúl összetartanak.
Milyen szép lesz, kiabálnak egymásnak, strandra fogunk járni; miért ne, hisz miénk a kabinkulcs, s ha valamire étvágyunk támad, kinyitunk egy konzervet. Vannak közöttünk konzervnyitó kulcsok? S a szardíniásdobozok kulcsai felteszik hosszú, vékony kezüket: jelen; de ekkor hirtelen egy kulcs lép az emelvényre, egy kulcs, akit eddig senki sem vett észre, idősebb forma, egyetlenegy foga van, és rosszindulatú kinézése, s így szól: elég, egy szót sem akarok többet hallani, elég ebből a fecsegésből, a világ nem lehet a tiétek, mikor az enyém, a világ összes zárának én vagyok az ura; s a kulcsok egymás között azt suttogták: az álkulcs, hogy is feledkezhettünk meg róla; s lehorgasztják fejüket a kulcsok, lelki szemeikkel már látják szertefoszlani álmaikat, hát hogyne, nem hülye az álkulcs, nem adja fel csak úgy ukmukfuk a pozícióját, a maga kulcspozícióját a kulcsok között, úgy gondolkodik: ha tiétek lenne a világ, mire lennék jó én, és kajánul nevet, az álkulcsok pléh-nevetésével, s ahogy nevet, nem veszi észre a kis bőröndkulcsot, a legkisebb kulcsot az egész teremben, amint odalopakodik az emelvényhez, az álkulcs mögé tol egy bőröndöt, lök egyet az álkulcson, mire az egyből beleesik a bőröndbe, lecsapódik a teteje, a bőröndkulcs térül-fordul és kész, le van zárva az ügy, az összes kulcs óriási lelkesedésben tör ki, egymás kezét szorongatják, a cukrászdakulcs a tornaterem kulcsáét, az órafelhúzó kulcs a liftkulcsét, vállukra veszik a kis bőröndkulcsot, a violinkulcs elfoglalja a maga helyét, felcsendül a zene, s a kulcsok táncolnak, nevetnek, s még azt sem hallják, hogy kint megvirradt, s dalolnak a madarak.