Drága, régi kishomoki diákjaim! Köszönöm az irántam tanúsított figyelmeteket, ennek a csodálatos találkozónak a megszervezését. Lelkes készülődésetekkel, meghívásotokkal adtátok tudtomra, hogy szívetek mélyén ott pislákol még egy kis szeretet volt tanítótok iránt.
Azt hiszem, kevés tanítónak adatott és adatik meg, hogy 9 év generációja gyűljön össze 32 év után, amióta elkerültem Kishomokról és hogy e pár órás együttlét olyan mély nyomot hagyjon sokunkban, hogy még mindig annak bűvöletében élünk, élek...
1964-ben, amikor mint friss diplomás, kezdő tanító a faluba kerültem, 1.-5. osztályos osztatlan tagozatban 60-an vártatok. Most 46-an, mert sajnos 10 közületek már nem jelenhetett meg, túl korán elszólította őket az ég, és ez nagy szomorúsággal tölt el. Azóta is sokszor felidézem az arcukat. Hogy is feledhetném őket, hisz pici gyermekkoruk óta ismertem mind. A mindig vidám, nagyokat hahotázó Piroskát, a halk szavú, gyakran betegeskedő Zolit, a duci, szőke Irénkét, Jancsit, aki az ujjára tekert cérnát szopta cumi helyett... és a többieket, akik lelkéért szintén gyertyát gyújtok, ha nagyon fáj a hiányuk.
43 évvel ezelőtt, alig 20 évesen kerültem Kishomokra, közétek, mint naiv, kis tanító, mégis olyan szeretettel, bizakodással fogadtatok, hogy úgy éreztem, mintha mindig ott éltem volna. Tettem a dolgom, hol jól, hol rosszul, hisz nem volt mellettem idősebb, tapasztaltabb kolléga, aki tanácsokkal látott volna el, így talán akaratomon kívül egyeseket meg is bántottam, most, utólag kérek elnézést ezért.
Kilenc évet éltem Kishomokon, és ezeknek az éveknek az emlékei élénken élnek ma is bennem. Hisz nem lehet elfelejteni azokat a vidám, önfeledt humócskázással töltött vasárnap délutánokat, a minden tavaszkor visszatérő gólyákat az iskola kéményére, azt a drága öreg nénit, aki ha piacra libát vágott, a libamájat az én kislányom kapta. Hogy lehetne elfelejteni mindazt a törődést, amivel körülvett a falu, azokat a bizakodó, rám figyelő vagy épp huncut gyermekszemeket, a téli kenyérsütéseket, az igazi homoki sárga bélű dinnye ízét...
Tudnotok kell, hogy úgy mentem erre a találkozóra, mint aki sok-sok év után végre valahonnan, nagyon messziről hazatér. Hisz itt, Kishomokon volt az első saját otthonom, itt születtek a gyermekeim, veletek együtt cseperedtek, és én is itt, tőletek és a falu népétől tanultam meg nagyon sok mindent.
Hálát adok a sorsnak, hogy a diákjaim mellett találkozhattam a falubelekkel is, hogy végre kezet csókolhattam Irén néninek, aki telenként annyi házi kenyeret sütött a családomnak...
Szívszorítóan megható volt számomra ez a találkozó. Látni benneteket, látni a mosolygó arcon lecsorgó könnyet, látni a szemetekben a régi, huncut ragyogást... Hallgattam a rövid, egyszerű beszámolóitokat az életetek alakulásáról és elszorult a szívem. Istenem, hogy megviselt a sors titeket is! De büszke vagyok rátok! Azokra is, akik tovább tanultak, és azokra is, akik ott maradtak a faluban és vállalták az ottani nehéz életet. Mind becsületes, dolgos emberek lettetek!
A lelkem legmélyén, drága kis diákjaim, úgy őrizlek benneteket, mint az ember az első szerelmét, azt az első szerelmet, amely a legszebb, az igazi, a legkedvesebb...