Palicsfürdő korzórészlet — áll a fénykép alján, mellette kézírással: üdvözöl bátyád, Zoltán. Pontosabban Zoltántól, de az aláírás vége ugyanúgy nem látszik a kváziszecessziós keretezéstől, mint az, hogy kinek a műtermében készült a fotó, a képeslap. Annyit lehet csak kivenni, hogy Nándor volt a keresztneve. A retróképeslapot a szabadkai Korzón működő antikváriumban lehetett megvásárolni, a hátulján az olvasható, hogy az 1891-ben emelt, Bagolyvárként ismert Vermes-villát ábrázolja.
Sokáig azt gondoltam, hattyúk nincsenek minden tavon, csak távoli helyeken, ahová szegény földi halandó nem is jut el: Svájcban. Az ottani tavakon hemzsegnek a hattyúk, a tiszta vizet és környezetet szerető, gyönyörű madarak.
Ez a hattyúdolog nagyon elegáns téma, megfigyelhető volt, hogy úgy tudnak beszélni a hattyúk megjelenéséről, akik ezzel nem madarászként foglalkoznak, mintha kivételes ismerői volnának nemcsak a tónak, nemcsak a madaraknak, de a fontosabb művészeteknek is, mint amilyen a balett.
Megvallom, fogalmam sem volt róla, hogy a bütykös hattyúk elszaporodtak a Palicsi-tavon, az pedig, hogy ez irodalmi téma lehet, álmomban sem jutott volna eszembe. Ez azért van, mert nem ismerem jól a környéket, ahol élek, nem olvastam róla eleget, nem foglalkoztam vele elég mélyen és behatóan. Máskor is előfordult velem, hogy elöntött a szégyen.
De akkoriban, amikor ez történt, még sokkal fiatalabb voltam, elhittem azt, amit olvastam: felfedezésnek kell tekinteni azt, hogy a Palicsi-tavon hattyúk laknak, ha jól emlékszem, hatan voltak, három pár? Háború volt a szomszédban, a hattyúk mint afféle mesebeli alakok jelentek meg a szavak, mondatok között. Olyan szép volt, mint a lelket melengetni lágy szavakkal.
Én azt hittem, csak távoli helyeken élnek ezek a gyönyörű madarak, ahová a magunkfajta bácskai, egyszerű ember soha el nem juthat: Svájcban.
Én mindössze két tavat ismertem hallomásból, a Balaton, a Genfi-tó és a Palicsi-tó mellett: a Boden-tavat és a Bühl-tavi Tó-Bühlt. Áldott, gondtalan gyermekkor.
A Bühl-tavi Tó-Bühlön nem laknak hattyúk, ott a szeretet születik meg, a családi boldogság. A Boden-tó pedig a legtisztább vizű, tisztább, mint amilyen az emberi képzeletben megszülethet. Német, osztrák, svájci tó a Boden, ott biztosan vannak hattyúk. Létük olyan természetes, mint a Loch Ness-i szörnyé.
A Palicsi-tóhoz nem tartozik szörny, nem tartoznak hattyúk, sem úri mulatság, magas kultúra, amilyen a balett. Csak egy Pali nevű juhász botja tartozik hozzá: a juhász, a nagy szárazság miatti dühében — szomjasak lettek volna a birkák? — a földbe vágta a botját, amitől bugyogni kezdett a víz, és tó keletkezett: nem létező polgárságunk történetének egyik fontos mondája ez.
Ezt a történetet minden gyerek ismeri. Amint minden gyerek látott errefelé birkát, juhászt, pulit, szárazságot. De hattyút? Nem tud összeférni, összeérni a fejemben ez a két dolog, és ezáltal a múlt századi képeslap: az úri madár, a magas kultúrát felidéző, balettra hívó hattyú és a birka, mely — legfeljebb, de akkor is erőltetés — paraszti kultúrát felidéző állat, a birka a tó létrejöttének isteni segítője. Nem nekünk való, mondanám, úri mulatság, urak értik csak ezt, akik megjártak távoli vidékeket, de mi, akik legfeljebb a tőzegbánya békájának a segge alól kandikálunk a világra, semmit nem érthetünk ebből. Aki már lógatta a lábát tiszta vizű svájci tóba, az értheti a hattyúk üzenetét.
Aztán véletlenül a kezembe került egy ismeretterjesztő füzet, melyben ezt olvastam: „Mocsár jellegéből kifolyólag a legrégibb térképek nem tüntetik fel a tavat. Először egy XVII. század végi, majd C. F. Kaysser mérnök 1747. évi térképén látható, északkeleti partján egy templomrom. Ezen a kerek alakú tó északi részén, nagy kiterjedésű erdőséget is megfigyelhetünk. A Pozsonyban kiadott »Ungarisches Magazin« című lap 1871. évi száma említést tesz róla, hogy a Ludasi-tavon hattyúk költenek, melyek a Palicsi-tavat is felkeresik.”
Megnyugodtam, hogy kiderült: a hattyú is csak olyan madár, mint a többi. És a mi tavunk is olyan tó, mint a többi. Így a többi csak fontoskodás.