Féltőn és kitüntetett helyen - legkedvesebb emléktárgyaim, a Liberty Bell és Don Quijote bronzszobra, valamint Glenn Miller CD-i mellett - őrzöm a Forum Könyvkiadó kötetét, az ,,örök szerkesztő'', Dévavári Zoltán Fecskelány című dokumentumregényét. A szerző 1994-ben nyomott a markomba, csak úgy futtában, az utcán, a 3. oldalra írva: ,,Barácius Zoltánnak, aki nem hagyja elfeledni egy nagy szerelem szomorú történetét, a régi barátsággal stb.''. Egy nagy szerelem, Kosztolányi Dezső és Lányi Hedvig nagy szerelmének története -- a záró versszakasszal: ,,Az életet majd elfeledik lassan,/ Kik éltek egykor, de most nagyon félnek./ Elfeledlek én is, ég veled, drága ősz,/ S emlékeim selymét szétszórom a szélnek...''. Bevallom, addig nem sokat tudtam a Fecskelányról, aki ,,könnyű és karcsú, mint a fecske''. Elolvasva a dokumentumregényt - egy szuszra, ellágyulva a szép soroktól -, gondoltam, nem szabad félni ettől a ,,mesétől'', és adok lehetőséget egy fiatal leánynak a megmutatkozásra. Nem glóriányi özönben (???), hanem egy sóhajnyi csöndes vallomásban a Nagy Szerelemről - hadd simogassa a néző szívét, lelkét egy amatőr műkedvelő a maga drámai mélységével, gyermeki őszinteségével.
Azokban az években a bajmoki Jedinstvo-Egység Művelődési Egyesület fiataljait vezettem évadonként egy-két bemutató előadás erejéig a színpadra. Remekbeszabott alakítást nyújtottak Pénzes Kati, Molnár Ibolya, Búza Jutka és a többiek, de amikor az égő szemű, halk szavú, éjfekete hajú biológiatanár, Kollár Éva lépett a próbaterembe, tudtam: bereppent hozzánk Dévavári Zoltán és Kosztolányi Dezső Fecskelánya, a ,,táncolva repülő lány, a kék égben, kék vizeken csicsergő madár''. Mindig a szépre, jóra törekedtünk az egyesületben. Kollár Éva, aki azonnal beépült a már tapasztalt, dörzsölt tagokból álló társulatba, már az első ,,munkanapon'' megértette, hogy a siker titka a pontos szerep- és helyzetelemzést követő összpontosítás és fegyelem. Éva nem ,,riszálta'' magát a színpadon, és nem követelte, hogy a társulat vegye fel műsorára a népszínműveket, a Sárga csikót vagy a Sárgapitykés közlegényt. ,,Ha már álmodozom - mondta mindig -, akkor merészet álmodom''. Tennessee Williams Üvegfigurák című drámájában Pénzes Kati leányaként debütált, Laura szerepében az volt a szándéka, hogy a saját gondolatai és az összmunka révén szerves színpadi életet teremtsen abban a darabban, amellyel a társulat több rangos fesztiválon vehetett részt. Magyarkanizsán, a Tiszai Ünnepi Játékokon Koncz István ölelte magához (???vagy: karolta fel??? - nem mindegy!!!!) Évát, ifj. Szabó István, a szabadkai Népszínház rendezője pedig azt tanácsolta a színésznőnek, hogy ne sokat gondolkozzon, vegyen részt a szabadkai teátrum audícióján (???meghallgatásán???) és tanuljon tovább az újvidéki Művészeti Akadémián. Éva szerényen csak ennyit mondott: ,,Nem vagyok én egy világcsoda. Nekem most az a dolgom, hogy boldog legyek a társaimmal...''
Kollár Éva fellépett Molnár Ferenc Ibolyák című szatirikus színjátékában, Nagykikindán az újvidéki Művészeti Akadémia professzorai környékezték meg. Mintha egy furcsa óra ütött volna furcsa hangon a fiatal tanárnő feje felett: (!!!! A fiatal tanárnőnek valami jelezte: !!!) ,,Itt az idő, ez az a pillanat'', és Éva csak azt kérdezgette, hogy lesz-e számára szerep Synge A nyugati világ bajnoka című szatírájában, és egyáltalán: szükség lesz-e rá az elkövetkező években? Mindig kedves volt, szelíd és póztalan. Sőt, mintha zavarná saját státusza az együttesben, mintha restellné, amiért a szemléken díjazzák alakításait, elkuncogta magát és legyintett is talán, mintha lényegtelen témát érintenének - talán éppen azért, mert már elmenőben volt. Gyakran mondogatta: ,,Én nem akarom elhinni, hogy a színpadon is élek.''
Egy budapesti tanulmányútról hazatérve Romain Weingarten Nyár című romantikus szerelmes történetét tűzték Bajmokon műsorra. Ebben a gyermekkort sirató fájdalmas groteszkben szép volt - belülről-kívülről. Ekkor fedeztük fel benne a Fecskelányt. Szenvedélyes, eredményes munka következett Szabadkán és Bajmokon. Az első próbákon picit megrettent, de később beleszeretett minden szóba, minden mondatba, minden vallomásba. Kék ruhájában átviharzott a színen Bajmokon, Szabadkán, Magyarkanizsán, Törökkanizsán, Nagykikindán - miközben áttetszően légies volt. Káich Katalin és Bombach Róbert Nagykikindán véleményezték a szemlén látottakat, és hangsúlyozták: íme, egy színésznő, akit nem bénít meg a félelem, akinek tágra nyílt szemében ott az egész világ.
Kollár Éva talán őrzi még az emlékeit, a díjait, talán nem. Elindult a maga által választott úton. Áttelepült Magyarországra, ma Budapesten tanít. Sajnálatos módon éppúgy elszakadt a társaitól, ahogyan a nagyon tehetséges Balázs Áron is. De amikor néha hazalátogat - a színházról, a társai munkásságáról pallérozottan beszél, és biztatja Somit, Hubay Lacit, Krisztát és Szuzit, Ivicát és Tanyát, miközben mi tudjuk: a Fecskelány elrepült, hozzánk vissza nem tér.