— A rovatot olvasva elcsodálkoztam, mennyire kevés az olyan élettörténet, amelyben elvált szülők felnőtt gyerekei mondják el az átélteket — jegyzi meg a fiatalember. — Mindig voltak ugyanis, és sajnos egyre nagyobb a zátonyra futott házasságok száma. Erről a hivatalos statisztika közöl adatokat, így az elvált szülők gyerekeiből is először statisztikai adatok lesznek, és sokan azok is maradnak, tekintet nélkül arra, milyen nyomot hagy bennük a szülők válása. Ami engem igazán elszomorít, hogy még a törvényes előírások is több jogot, anyagi biztonságot írnak elő az elvált szülőknek, mint az elhagyott, sebzett gyerekeknek. Ezt magam is éreztem, és azt hiszem, igazam volt, hogy megsértettem a törvényt.

A szüleim már egyetemista korukban megismerték egymást. Egy városban születtek, a szülők ismerték egymást, így a szokásos ellenkezés elmaradt, és az oklevél megszerzése után össze is házasodtak. Az anyai nagyszülők egy városközeli faluban éltek, apa szüleinek pedig háromszobás lakása volt a városban. A szüleim az esküvő után a lakásban maradtak. Öt évig éltek együtt, miközben az első évben megszülettem én, majd két évvel később az öcsém. Még ma sem tudom pontosan, mi volt a válásuk oka, annyi biztos, hogy ötévesen költöztünk el a lakásból. Apám azt mondta, ha anya úgy akarja, hogy a lakásban marad az ő szüleivel, ő hajlandó kiköltözni onnan. Persze anya erről hallani sem akart. Egy munkatársától bérelt lakást, ott folytattuk az életet hárman.

Ha visszagondolok, szinte hihetetlen, mi mindent éltünk át. Mindenekelőtt nagyon sokat nélkülöztünk, mert az apám egyetlen dinár tartásdíjat sem fizetett. És anyám, nem tudom miért, nem akarta beperelni. Apám arra hivatkozott, hogy a nagymama sosem dolgozott, és nagyapa halála után olyan kevés családi nyugdíjat kapott, hogy abból éhen halt volna. Arról persze nem esett szó, nekünk miért nem fizet, hiszen nemcsak élelemre, de cipőre, nadrágra, kabátra is állandóan szükségünk volt.

Anyám rengeteget dolgozott. A hivatásán kívül máshoz nem nagyon értett, de kora ősztől a tél beköszöntéig a piacról hordta a „nyersanyagot”, és a kis albérleti lakásunk a savanyúság, az ajvár illatáról volt felismerhető. Idővel állandó vevői lettek, és így átvészeltük a középiskolás éveket. A falun élő nagyszülők segítettek, amennyit tudtak, de nagyapa halála után a nagymama nem tudott úgy gazdálkodni, hogy nekünk is jusson. A gimnázium befejezése után egy Belgrádban élő távoli rokonhoz kerültem, a mosókonyhájukba tettek egy ágyat meg egy íróasztalt, és az lett a tanulószobám. A tanulmányaim befejeztéig éltem abban a kis szobában. És ott gondolkodtam házasságról, gyermekről, szülőről, életről. Az öcsém katonai akadémiára iratkozott, neki nem volt szüksége külön lakásra.

Amikor az anyai nagyapám meghalt, anya a nagymamához költözött, így valamennyi pénze felszabadult, és ebből vette meg a legszükségesebb holmikat nekünk. Én az egyetemen megismerkedtem egy lánnyal, és öt év udvarlás után, amikor ő is diplomázott, összeházasodtunk. Közben az anyám súlyos beteg lett, és anélkül halt meg, hogy látta volna az unokáját. Nyolc hónapra rá meghalt az anyai nagymama is. Sem az apám, sem az anyja nem mutatott különösebb érdeklődést irántunk. Még akkor sem, amikor a lányom megszületett. Az apám jelentkezett először, amikor meghalt az anyja, ő pedig nem tudta ellátni magát. Akármelyik idősek otthonába jelentkezett, a nyugdíja nem volt elég a költségek fedezésére. Azért jött hozzám, hogy fizessem a különbözetet, mert ő nem tud egyedül élni. Én elutasítottam, és emlékeztettem arra, amikor középiskolásként elmentem hozzá, hogy vegyen egy pár téli cipőt, mert a meglévő talpa lyukas, ő pedig cipő helyett elvitt egy ügyvédhez, ahol íratott egy papírt, mely szerint ő az életben soha nem kér tőlem semmit, de én is hagyjam őt békén. Magam sem tudom, miért, de én megőriztem ezt a papírt. Talán azért, hogy elevenen tartsa bennem a gyűlöletet, melyet iránta éreztem abban a pillanatban. Ő persze beperelt. És az eredmény az lett, hogy már második éve fizetem az otthon költségeinek hiányzó részét, mintegy 120 eurót. Hiába van meg az aláírt papírom, melyben lemond az én segítségemről. Hivatalosan azt a választ kaptam, hogy erre a törvény kötelez. Hát most elhatároztam, hogy többet nem fizetek. Majd elválik, mi lesz az ügy vége. De érdemes elgondolkodni az ilyesmin.