Köd előttem, köd utálom

Köd előttem, köd utálom

A horgászévad vége és az új szezon kezdete mindig a hideg-meleg harcával van tarkítva. Jönnek-mennek azok a fránya frontok, és mindennap nagy változásokat idéznek elő időjárásunkban. A meleg áramlatok jöttét még könnyű elfogadni (legfeljebb a téli sportok kedvelői morognak), de a hideg, nyirkos levegőrétegek betódulása bizony sok bosszúságot okoz a pecásnépségnek.

A hirtelen hőmérséklet-változás legunalmasabb hozadéka a köd. Személyes ellenségemnek tekintem ezt a tejes párát, még a szemerkélő esőnél is jobban rühellem. Utazáskor, ha esik az eső, bekapcsoljuk az ablaktörlőt, és már látjuk is az aszfaltot. A hajnali, vágni való ködben azonban kapcsolgathatjuk a törlőket, melegíthetjük az ablaküveget, remélve, hátha csak belülről párás, hiába, mert a kinti tejfel mindent beborít. Már kísérleteztem szemüvegcserével is, bekapcsoltam a ködlámpákat, de ez sem segít a biztonságos utazásban. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem idegileg fáraszt ki ez a vakon vezetés. Huzamosabb ideig autózni a kora reggeli horgászatokra nem olyan, mint egy sétakocsikázás, de mivel ilyenkor nem vagyunk időhöz kötve, valahogy kiaraszolunk a célba vett vízig. Rázósabb feladatnak bizonyul a versenyekre való eljutás. A baj általában a hajnali, álmos készülődés elhúzódásával kezdődik. Vagy elalszik valaki, vagy más hátráltató gond akad, mely miatt már eleve késésben vagyunk. Kísérleteztünk már koraibb találkozókkal is, akkor meg az történt, hogy időbőségünk tudatában kényelmesen kávézgattunk, beszélgettünk, aztán meg ismét csak a rohanás következett.

Az első ködös kalandom egybeesik az első autóvásárlással, akkor kezdtem el távolabbi vizekre járni. Az első vezetéseknél kiderült, hogy nem kedvelem az éjszakai kocsikázást, az első ködös utamon pedig rádöbbentem, hogy minden előzésem egy orosz rulett. Amikor a fehér spenótból feltűnt valami nálánál is lassabb (!) jármű, megszorítottam a volánt, és vakon megelőztem. A csoda az volt, hogy eddig még nem futottam össze egy hasonló adottságokkal bíró vezetővel.

A legveszélyesebb utam egy ködös szürkületbe nyúló pecázás utáni hazajövetelem volt. Apatini csukázás után a fogott három halat még beadtam Doroszlón a családnak, majd a feleségemmel megindultunk Szabadkára. A szürkületből fél óra alatt sötétre váltott az idő, nehezítésként pedig előbb váltakozó magasságban lebegő foltokban leereszkedett a köd. Az alacsonyabban fekvő részeken utóbb sűrű rétegben megült, szinte átláthatatlan akadályként hullámzott körülöttünk. Azt csináltam, amit elvben nem illik: vadásztam magamnak egy lassabban haladó járművet, és utánaeredtem. Az elöl haladók ezt egy idő után megunták, és lassítottak. Kelletlenül előztem meg őket, de mindhárom alkalommal majdnem karambol lett a vége.

Elsőként egy, az úton elromlott répakombájnt sikerült nagy fékezéssel és akrobatikával kikerülnöm, majd egy úton álló teherkocsi előtt vészfékeztem és álltam meg vagy fél méterrel. Akkor elhatároztam, hogy többet nem előzök, de a városba érve az egyik kereszteződésnél fordítva volt bekötve egy utánfutó irányjelzője, és csak centikkel csusszantunk el mellette. A másik szintén fityós kalandnál én csak néma szemlélője, no meg lelki elszenvedője voltam a ködös utazásnak. Két munkatársammal indultunk Gombosra egy téli rablóhalazásra egy kölcsönkért kiskocsival. A kollégáim elöl ültek, én meg hátrakuporodtam a sok horgászfelszerelés közé. A városból kiérve szembesültünk a zúzmarás tájra szinte percek alatt rátelepedő sűrű köddel. A baj ott kezdődött, hogy mindkét haverom szemüveges volt, mégpedig jó nagy dioptriával. Ezért igen kétséges volt az utunk sikeressége, mert mindketten úgy gondolták, hogy az egyik jobban lát a másiknál. Ennek folyamodványaként pedig mindketten vezették az autót, az egyik a felezővonalat, a másik az út szélét nézte, és ide-oda rángatták a kormányt. A rally tetőfoka az volt, amikor felcsapódott a Fityó csomagtartójának fedele, és kis híján az árokban végeztük.


Most már nagy baj nem lehet

A köd miatti rossz látási viszonyok máskor is okoztak meglepetést a vízpartokon. Egy meglehetősen enyhe télen, a Zobnaticai-tóra menet, a tejes áldás „jótékony” hatása révén nem láttam jól az utat, és behajtottam vagy két kilométert egy olyan csapáson, amelyen jószerével csak gyalog, esetleg a kerékpárt tolva lehetett közlekedni. A napfelkelte után a vékony jégréteg felolvadt az úton, és csak a feneketlen sártenger maradt. Amikor a leparkolt autó tengelyig süllyedt az iszapban, a felszerelést ott hagyva nekiindultam a lehetetlen küldetésnek. Második sebességbe rakva a váltót, óvatos gáznyomással megindultam a parttal párhuzamosan. A gépkocsi hátulja többet volt elöl, mint hátul, és sokszor csak a parti fűzfa-, csipkerózsa- és bodzabokrok gátolták meg a jármű vízbe csúszását. Magam sem tudom, hogyan jutottam ki a betonútra, de a sártól teljesen beborított autó egyszer csak kemény talajt fogott. Ott helyben megmostam, hogy meglássam, milyen károkat okozott a sok közeli találkozás a szúrós bozóttal, de egy-két halvány karcolással megúsztuk.

A legközelebbi ilyen kiruccanáskor már gyalog cipeltem be a felszerelést, de a köd akkor is becsapott, hiszen nem láttam, hogy a víz dobótávolságban még be van fagyva. Nagy meglepetésemre igen furcsán koppant az ólom, inkább pattanásnak tűnt a szerelék találkozása a jéggel. Az igazi gond pedig abból eredt, hogy a nehezék beszakította a jeget, és ezért már nem tudtam kihúzni a felszerelést. Nagy cibálás után a jég végül elvágta a zsineget, és legalább az ólom nélküli horgokat sikerült kivennem.


„Ették” a csukák a ködöt

Az egyetlen kellemes élményem ezzel a tejfeles csapással kapcsolatban egy tavalyi csukaversenyhez fűződik. A horgászat kezdetén még sűrű köd fedte a tavat, ami nem sok jóval kecsegtetett a halfogást illetően. Tudnivaló, hogy a ragadozók akkor táplálkoznak, amikor a kishalak aktívak. Az apróhalnépség pedig igen időjárásfüggő, csak akkor merészkedik elő, ha szélcsendes, napos idő van. Ma sem tudom megmagyarázni, mi történt akkor a csukákkal, de az első sípszótól egészen addig, amíg ki nem sütött a nap, igencsak nagy érdeklődést mutattak a felkínált kishalak iránt. Bizony, akkor a csukák „ették” a ködöt, melynek felszállta után már egyetlen kapás sem volt.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Villantó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Köd előttem, köd utálom
Villantó
  • MTI
  • 2017.01.02.
  • LXXI. évfolyam 52. szám
Köd előttem, köd utálom
Villantó
  • Huzsvár József
  • 2016.09.11.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink