Šejla Kamerić munkái számos múzeumban megtalálhatóak, például a londoni Tate Modernben, Párizsban, Rotterdamban, Isztambulban, Barcelonában, Zágrábban, Bécsben, Németországban. Számos díj tulajdonosa, filmjeit pedig több mint negyven rangos fesztiválon mutatták be. Ikonikus művei A kulisszák mögött (Behind the Scenes, 2018), az Anya egy szuka (Mother Is a Bitch, 2022), az Elkapott (Hooked, 2010—2022) és a Rózsakert (2022) című sorozat. Ezek legújabb alkotásait láthatjuk most Szabadkán. 

A kiállítás legszembetűnőbb eleme rögtön az első teremben foglal helyet, egy óriási horgolt installáció, mely halászhálóként terül el a térben, fellógatva. Körülötte csak egészen kevés hely van hagyva a látogatók számára, uralja az egész teret, a maga csipkelyukacskákon átlátható monumentalitásában. Ezzel a túlméretezett munkával az alkotó a nők társadalmi fogságba esését szimbolizálja. Csak át kellene szakítani a néhol sűrűbbre, néhol lazábbra horgolt hálót magunk körül.

A címadó installáció, azaz a Rózsakert három darabja három hosszú, szintén fellógatott csipkefüggönyszerű horgolás, mely emlékeztethet bennünket akár a templomok oltárán található terítőre is, a vége rózsákkal van díszítve, de nem teljesen tiszta, a rózsái ugyanis világosbarnás, rózsaszínes folyadékkal vannak festve. Olyan hatást keltenek, mintha valaki kávéval vagy vérrel öntötte volna le őket. A rózsakert tehát nem patyolattiszta, bepiszkolódott, utalhat arra is, hogy személyes tereinket néha mi magunk, máskor pedig külső hatások szűkítik le körülöttünk. Mindenképp emberi kéz nyoma érződik. Šejla ezen munkája a pandémia idején készült. 

A kiállítás következő terébe lépve egy óriásfotó látható, egy meztelen női test, torzó fekszik, szorosan magához szorítva egy vesszőkből készült söprűt. A söprű mint szimbólum sok jelentéssel bír, gondolhatunk egy háziasszonyra, de a boszorkányok is eszünkbe juthatnak. Egyvalami biztos nem ugrik be róla, a férfi. Šejla művészetében a patriarchális társadalom negatív hatásaira utal ezzel, a nők kiszolgáltatott helyzetére, a férfiak által uralt, elnyomott nőkre, azok harcaira és kitörési próbálkozásaira, ez a fotó, akárcsak a többi is, a Mother is a bitch, azaz Anya egy szuka című sorozatába tartozik. Ennek három újabb darabja, önarcképei szintén a lemeztelenített női testet mutatják meg, mely söprűt, söprűket tart. A tárgyak elhelyezésének módja is igen furcsának mondható. A három fotó egymással párbeszédben állva kommunikál nézőjével, s erőteljes szexuális konnotációval is bír, mely lehet, hogy másképpen hat a férfi nézőkre, s másként a nőkre. 

A következő installáció a Masnival érkezünk címet viseli, a falon egy kis, fehér, masnival díszitett bugyi lóg, melyből egy piros szalag „folyik ki”. A szalag a földön megsokszorozódik, mint egy vérfolyam, egy hatalmassá nőtt vértócsa, a női test tárgyiasított voltára irányítva a figyelmet, mely test képes a peteérésre, tehát a gyermekvállalásra. Ha azonban nem vonatkoztatunk el ennyire a masniktól és a szalagoktól, akkor a művésznő e munkáját a ruhák és a divatipar által kialakult sztereotípiákra adott válaszaként is érthetjük.

A fehér horgolt hálók és abroszok a tárlat végére feketére váltanak, és mint egy pókháló szövik be a kiállítás utolsó termének falait, terét. Sötéten látja a művésznő a jövőt az említett témák szempontjából? Lehet. Ha azonban megfordítjuk a sorrendet, s a végén kezdjük megtekinteni a műveket, akkor már csak feleannyira sötét minden. A háló azonban marad, s a benne ficánkoló, levegő után kapkodó nő is.

„A művészet önazonosítás eszközeként való használata kulcsfontosságú a gyakorlatomban. A művészet navigál abban, hogy megértsem, kik vagyunk, és segít megvizsgálni, hogy a társadalom hogyan tükröződik bennünk, egyénekben. Identitásaink egy részét mi magunk választjuk, de a legtöbbet ránk erőltetik, és mindegyik ezek közül stigmát, előítéleteket és sztereotípiákat hordoz. Mindannyian áldozatai és elkövetői vagyunk ennek az elfogadott viselkedésnek. Egy olyan csoporthoz tartozom, amely az emberi történelem során a leginkább elnyomott, bántalmazott és kizsákmányolt csoport. Nők. Kik vagyunk mi? Miben különbözünk? Önmagunkat azonosítjuk, vagy mások azonosítanak bennünket? Egy dolog biztos, mi vagyunk a modern konfliktusok abszolút epicentrumában a lehető legrosszabb értelemben. A háborúban mi vagyunk az áldozatok többsége, mi vagyunk a szexuális és a családon belüli erőszak áldozatainak túlnyomó többsége. Mi vagyunk a legalacsonyabban fizetett munkavállalók, mégis mi vagyunk a reklámok legnagyobb célcsoportja. Nem birtokolunk, de elvárják tőlünk, hogy adjunk. A legnagyobb erősségünket gyengeségnek tekintik. A nők érzelmi, szexuális és pszichológiai sztereotipizálása akkor kezdődik, amikor az orvos azt mondja, »kislány«, de vajon véget ér-e valaha is? A különböző álláspontok megértésével és az identitás mögött rejlő összetett, többszörös narratívák felismerésével megpróbálhatunk kitörni a negatív viselkedésmintákból” — olvasható a falon Šejla Kamerić művészi hitvallása.

Nela Tonković, a kiállítás kurátora elmondta, a megnyitó napján, azaz november 10-én világnapot is ünnepelünk, ez pedig a tudomány világnapja a békéért és a fejlődésért. Erről 2001. november 3-án az UNESCO határozott, első alkalommal 2002. november 10-én tartották meg.

— Mi köze lehet a Rózsakertnek a tudományhoz? Mi közük lehet a nőknek a tudományhoz? A XVIII. században élt egy Mary Anning nevű paleontológus, akinek a kutatási anyagát, a mintáit eladták, és később férfi kutatók húztak ebből hasznot — őket természetesen már jegyzi a történelem, Maryről azonban senki nem tud. A XIX. század elején élt Eunice Foote, aki már akkor felfedezte a klímaváltozás első jeleit, és róla sem hallottunk. Ha tehát mindezt tudjuk, világossá válik, hogy igenis van köze a két témának, a kiállításnak és ennek a világnapnak egymáshoz. Šejla a munkájában már nagyon régóta beszél a nők helyzetéről. Egyik ikonikus alkotása, mely most nincs kiállítva, a Bosnian girl, melyhez saját arcát kölcsönözte. Lehetett volna egy kutatónő is, de talán nem felejtjük el, hogy a művésznő ezen bátor és autentikus művészi aktusának köszönhetően sikerült kommunikálnia a világ felé azt, minek vannak a nők kitéve a boszniai háborús helyzetben. És nemcsak ők, hanem minden nő, aki harcolva menetel végig az életen, a legerősebben, ahogy tud. Šejla nem menekül attól, hogy művészetébe befogadja a mai kor fájó témáit. Ebbe sok minden beletartozik, de ma este ez főleg a nők, a női tapasztalás témaköre. És vajon a nő egy rossz pozícióból képes-e rátalálni arra a bátorságra, amely képessé teszi, hogy kilépjen helyzetéből, mégis megértéssel viseltessen a másik felé? A másik pozícióját is átlátva, észrevéve a másik embert. Ennek bemutatására csak a legjobb művészet képes, és szerintem Šejla ilyen alkotó. Néha a művészet képes arra, hogy egy kicsit megváltoztassa a valóságról alkotott képünket, és segít legyőzni a behálózott pozíciónkat. Érezzék meg a csendes, emelkedett hangját is a kiállításnak — zárta beszédét Nela.

A kortárs galéria tereiben tehát egy nagyon női, finom és intim kiállítást láthatunk, mely egészen biztosan erőteljes hatással lesz minden nézőjére. Érdemes ellátogatni, s megismerkedni Šejla Kamerić alkotásaival.