Ezt az idilli békét keresi ilyenkor mindenki — mikor nem ezt keressük? —, van is, akinek sikerül megtalálnia, és van, akiben pedig tovább zakatol a digitális, sűrű ingerekben fuldokló társadalom monoton gépritmusa.

Szeretem az adventet, bekuckózni este, amikor a ház és a család elcsendesül, a szoba melegében olvasni Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Gárdonyit, Márait, akik páratlan szellemi útravalót csomagolnak a batyuba erre az időszakra is. Visszatérő elem ezen gondolatok záróakkordjaként az éjféli mise szentbeszéde. Ilyenkor minden atya a legjavát próbálja nyújtani a tudásának, lelkének, van végre népes közönség, nyitottság, befogadókészség a kis Jézus születése körül kavargó érzések, gondolatok alkotta világra. Próbáltam megérteni, hogy egy kisded hogyan változtathatta meg a világot, vajon megváltoztatta-e. Ő az Istenfia volt, így érkezésével egy új világ köszöntött be, végre megérthettük, ha fogékonyak voltunk/vagyunk rá, mit szeretne, mit üzen nekünk a Jóisten. Az atyák mindig azt is mondják ez idő tájban, hogy minden újabb születő kisded egy kicsit megváltoztatja a világot, és elhozza egy szeretettel teli világ reményét.

Azt hittem, értem, érzem, fel tudom fogni mindezt az újvidéki Mária Neve-templom padsoraiban ülve évről évre. Aztán megszülettek a gyerekeink, és rájöttem, hogy talán értettem a maga absztrakciójában, elvi síkon (ami sokszor távol van az igazi átéléstől/megéléstől), de nem olyan mélyen, ahogyan az a karácsony misztikumába csodálatosan bele van szőve. Attól kezdve, hogy megtudtuk, hozzánk három kis angyal érkezik, elkezdtünk változni. Észrevettem magamon, hogy olyan dolgok, amelyek előtte kiemelkedően fontosak voltak számomra, kezdenek elhomályosodni, kifakulni. A háttérben ott maradtak, kiáltoztak, hogy ugye tudod, mennyire fontos vagyok számodra, úgysem bírod sokáig nélkülem. De ezek a hangok egyre gyengébben szűrődtek át hozzám, hiszen csak a három kis angyalt láttam, hallottam, fogadtam be.

Haskó Maja hajdújárási óvodás rajza

Elkezdtem megérteni, mi az önzetlen szeretet. Teljesen megérteni talán sohasem lehet, mivel a krisztusi szeretet nem e világi. De éreztem, ahogyan lassan befogadtam, és ráébredtem az önzetlen szeretet csodájára. A férfinak ez talán nehezebb, mivel az anya eleve egy hősnő, a gyerekeit saját testéből-lelkéből etető griffmadár. A férfi tanulhat tőle, ha türelmesen figyeli a lépteit, azt, hogy ő miként mond le mindenről, hogy a gyerekek kitöltsék a lelke minden pici darabkáját.

Egyre több értelmet nyert és nyer Jézus urunk tanítása: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,34—35). Ő annyira szeretett bennünket, hogy mindenét, az életét is feláldozta értünk. Kisdedként jött ő is világra mint az önzetlen szeretet szimbóluma. A szülei, Mária és József érte is minden áldozatra készen álltak. Ahogyan a mindenkori szülők. A karácsony, amikor a kisded érkezik, megtestesült a maga valójában a mi várunkban is, a kisdedek megérkeztek, és elhozták a krisztusi változást a szívünkbe. Mert bármennyire is szeret az ember, olyan önzetlenül senkit sem tud, mint a saját gyermekeit. Így szeret Jézus is bennünket. Ahogyan minden családban, karácsonykor nálunk is vannak kőbe vésett szabályok. Szenteste napján halászlé, este hal, együtt felezett alma jóféle mézbe mártogatva, hogy mindig hazataláljunk, karácsonyfa-díszítés, éjféli mise, utána találkozás a barátokkal. Másnap kocsonya és sült kacsa, pulyka a nagycsaláddal, a szokásos, immár szertartássá váló közös énekléssel, gyertyagyújtással. Mindez Újvidéken.

A kőbe vésett szabályok addig szilárdak, amíg azok a kisdedek nem érkeznek meg. Mert, ugye, ők hozzák el a krisztusi karácsonyt. Ha az idén nem is lesz minden így, ha csorbul az a kő, az sem baj. Akkor is a legszebb karácsony lesz, mert a szemükben csillan majd a fénylő karácsonyfa és az őket körülvevő család szeretete.

Igazi krisztusi karácsony lesz.