Nem is olyan régen, de még a szezonban, egy barátom azzal dicsekedett — jobban mondva panaszkodott —, hogy egy folyóvízi verseny alkalmával rengeteg pénzt ölt bele az etetőanyag elkészítésébe, s ennek ellenére sem volt eredményes. Persze egy rangos horgászversenyt nem lehet egy napon említeni egy hétköznapi fehérhalazással, noha a végeredményt tekintve nagyon sok hasonlóság van közöttük.
Itt is, ott is sok kisebb-nagyobb halból alakul ki a végeredményt. Versenyen azonban nem szabad etetőzsákot használni, és éppen ez a nagy különbség. Etetőzsák — mely tartós etetés-utánpótlásról gondoskodik — híján azonban az elsodródó drága etetőanyagot állandóan pótolni kell.
A mi esetünkben tehát a kenyérdarabkákkal töltött krumpliszsák a legjobb, ahogy mondják: „Olcsó és nem ráz.” Van azonban egyéb változata is az efféle horgászatnak, amelyet a baracskai víkendtelepen Tikvicki Iván horgászismerősömtől lestem el. Eleinte elég kétkedően viszonyultam a módszereihez, de az eredményei túlszárnyalták minden addigi elképzelésemet. Most „boszorkánykonyhájá”-ba is betekinthetünk. Előre kell bocsátanom, hogy ez a fehérhalazási módszer valamivel drágább, és sokkal nagyobb előkészületet is igényel, de kitűnően alkalmazható parti horgászatnál.
Éppen a Baracskában sétáltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy Iván valamit kever, gyúr. Ez mindjárt felkeltette az érdeklődésemet. Ivánt már sokszor láttam a Dunán a vám előtti hatalmas kövek közt ülni, amint egyre-másra szebbnél szebb halakat húzgál ki. Hogy milyen etetési módszert alkalmaz, abba addig nem volt betekintésem, most azonban erre is alkalmam nyílt.
Erre a célra egy nagyobb méretű műanyag edény felel meg a leginkább, mondjuk, egy kis fürdőkád. A fő alapanyag ebben az esetben is a kenyér, de kizárólag friss jöhet számításba — csak így fog ugyanis kellőképpen összeállni a végtermék, az etetőgombóc. A kenyereket először is apró darabkákra kell szaggatni, nagyobb felületen egyenletesen elosztani, és apró spriccelések által vízzel nedvesíteni. Aztán következik a gyúrás, majd újra víz... Amikor már eléggé homogén masszát kapunk, hozzá kell adni az ízesítő aromákat. Iván esetében ez mósusz volt, melyet nem könnyű beszerezni, és nem is olcsó. Használható azonban bármely más aromakivonat is, pl. ánizsolaj, vanília, tigrismogyoró, mandula, sőt akár málnaíz is. Az aroma hozzáadása után az egészet újra jól össze kell dolgozni, majd teniszlabda nagyságú golyókat kell formálni belőle. Ezzel el is készült az etetőanyag. Egy-egy horgászathoz mintegy 30 darab ilyen gombócra lesz szükségünk, melyből félóránként legalább hármat kell a vízbe juttatni, méghozzá folyással szemben kb. 45 fokos szögben, 3—5, valamint 7—8 méterre. (Nem győzőm hangsúlyozni, hogy ennek a horgászatnak az esetében is csak a lassan áramló víz jöhet számításba.) A felszerelés lehet ugyanaz, mint az etetőzsákos módszeré. Iván esetében azonban ez nem így volt. A szuperkönnyű, hatméteres, apró gyűrűkkel ellátott karbonbotján egy kis könnyű 1500-as orsó is volt. Hogy, hogy nem, zsákmányrepertoárján alkalmanként többkilós pontyok is szerepeltek.
Az eddig ismertetett fehérhalazási módszereknél a csonticsokor a legmegfelelőbb csalétek a horgon. Ezt szinte minden hal kedveli, tekintet nélkül arra, hogy békés természetű, vagy nem. Ezzel a módszerrel tehát csaknem bármelyik halfajta kifogható. Más lapra tartozik, hogy a mély vizek lakói vajon ellátogatnak-e a felsőbb, sekélyebb vízrétegekbe. Volt már rá példa, hogy az egyik horgászismerősöm fehérhalazás közben azt gondolta, hogy valami nagyobb farönköt húz felfelé, és csak akkor látta, hogy tulajdonképpen egy 5-6 kilós harcsa van a horgon, amikor a hal már megjelent a vízfelszínen. Persze akkor már késő volt a merítőért nyúlni. Addig a harcsa észre sem vette a pici horgot a szájában, de amikor magához tért, könnyedén szakított. Nekem is volt már nagy hal a horgomon fehérhalazás közben, valószínűleg egy nagy ponty lehetett. Addig görbítette a botot, amíg el nem szakadt a zsinór. Gyorsan újraszereltem, az eset azonban megismétlődött. Az is megtörtént már velem, hogy egy olyan ponty akadt a botomra, amelyet kifáraszthattam volna, de bemenekült az ágak közé. Ezek mind az extrém esetek közé tartoznak, számtalan kilónyi halat zsákmányoltam már azonban ezzel a horgászati módszerrel — minden gond nélkül. A nagyobbak közül leggyakrabban dévért akasztottam, valamint sok paducot, jászt és ezüstkárászt is. A szépnek mondható halak közül pedig karikakeszeget, gardát, bodorkát és vörösszárnyú koncért. Sokszor az őn is rákap a csonticsokorra, rendszerint akkor, amikor az már emelkedőben van — ezek azonban többnyire kisebb példányok.
És még nincs vége! Legközelebb a „fehérhalazás” egyik tökéletesített változatát mutatom be, mellyel már nagyobb halak is foghatóak.
