Mivel többször jártam a faluban, és az idegenforgalmi leírásokban feltüntetett látnivalókat, például a Lázár-kastélyt, ahol Bethlen Gábor is nevelkedett, vagy a környék másik ékességét, a Ferenc-rendi kolostort már megtekintettem, gondoltam, ezt a bulit nem hagyom ki.

A Gyergyószárhegyhez tartozó kis hegyi településen, a csaknem 800 méteres magasságban található Güdücön manapság a környékbeliek, illetve a távolabbról érkezők is szívesen töltik a hétvégéket, habár eredetileg a kaszálók és az állattenyésztés végett létesítették. A vidék minden évszakban csoda szép, az utat fenséges dombok és fenyvesek szegélyezik, az állat- és a növényvilága — szinte minden fajta gyógyfű, erdei gyümölcs, illetve gomba megtalálható e helyen — rendkívül gazdag.

Güdücnek a 2002. évi népszámlálás idején 172 lakosa volt, közülük csak egy vallotta magát románnak, a többiek magyarok. A falut a szárhegyi Lázár grófok alapították román pásztor- és jobbágycsaládok letelepítésével. Ma már temploma, kultúrháza, iskolája, óvodája is van, és aszfaltút szeli át. A településről erdei utak, turistaösvények nyílnak a Gyergyói-havasokba, illetve az 1540 méter magas Piricskére, a medence legmagasabb csúcsára.

A mintegy húszfős csoportunk két vaskonstrukciós, gumikerekű alkalmatosságon helyezkedett el, melyet én inkább lovas kocsinak (mifelénk spediternek mondják) neveznék, mert az ismereteim alapján a szekér egészen másmilyen. Jó hangulatban, kedélyesen tréfálkozva indultunk el, viccelődésünk egyik témája az volt, hogy visszafelé, ha a lovak fenn a hegyen esznek a varázsfűből, pegazusokkal jövünk.

Azon is szórakoztunk, amikor a bakon ülő két legényke közül az egyik feltett egy jókora követ a kocsira, és sejtelmesen megjegyezte, ez lesz a fék. Pedig teljesen komolyan gondolta. A lovak ugyanis egyre gyakrabban álltak meg pihenni a folyamatosan emelkedő úton, és ilyenkor a követ a fiúk ügyesen a hátsó kerék mögé csúsztatták, hogy vissza ne guruljunk. A társaságunk csakhamar belátta, ebben a tempóban nehezen érjük el úti célunkat, ezért a lovakat, valamint az idegeinket kímélendő, a gyaloglás mellett döntöttünk. Így lett a szekerezésből lovas kocsis kirándulás, majd hegymászó túra. Bevallom, néhányan egy kissé morgolódva indultunk felfelé, de a táj szépsége minden kellemetlenségért kárpótolt bennünket. A fákon, a bokrokon, az aljnövényzeten tobzódtak az ősz színei, a sárga, a barna, a zöld minden árnyalata, majd a fennsíkon levő tanya mellől lélegzetelállító kilátás tárult elénk. Itt fogadott bennünket Vizoli Ibolya és tizenkilenc éves Rita lánya, vagyis a füvesember igazából asszony volt. (Mielőtt valaki megróna, hogy az asszony is ember, jusson eszébe a klasszikus székely felsorolás: az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék, amin általában nem sértődünk meg. Különösen akkor nem, ha felidézünk egy másik viccet, melyben az egyik székely bácsi arról beszél a másiknak, hogy amikor iszik, akkor semmitől sem fél. Még az asszonytól sem? — kérdezi a társa, amire a következő válasz érkezik: — Annyit még sohasem sikerült innom.)  

Vizoli Ibolya 2010-ben kezdte el a gyógyteák és az erdei gyümölcsökből készült szörpök, lekvárok készítését, értékesítését. 2014-ben négy termékére nyerte el a Hagyományos székely termék védjegy használati jogát. Ibolya asszony vezetésével főleg gyermekeknek, de akár a szüleiknek is, táborokat szerveznek, melyek során a résztvevők megismerhetik a gyógynövények fajtáit, hatásukat és lelőhelyüket, továbbá megtanulják, mit mikor érdemes szedni, szárítani.

Miközben a finom teákat szürcsölgettük, és a málnából, somból, kökényből, áfonyából, csipkebogyóból, homoktövisből főzött lekvárokat ízlelgettük, nyugodt pihenésünket motorok zúgása zavarta meg. Ezen nem kellett volna csodálkozni, hiszen, mint később megtudtam, az Enduro krosszmotorpálya közelében voltunk, melyen nemzetközi versenyeket is szerveznek. A környék, különösen télen, számos más sportolási lehetőséget is nyújt, a havas lejtőket a szánkózás, a sízés és a snowboardozás szerelmesei egyaránt kedvelik.

A lovak ugyan nem ettek csodafüvet, de a lejtőn lefelé már vígabban és serényebben húzták a kocsikat. Gyergyószárhegyre érve kedvenc helyünkre, a Fenyő kocsmába ültünk be, mely a legutóbbi itt-tartózkodásunk óta Pálinkázóra változtatta a nevét. Gondoltuk, a teák után a helyi sörök kóstolása se maradjon ki.

A szerző felvételei