S valóban, fejlődéslélektanilag azt tartjuk jónak, ha a gyermek kérdez, ha megjelenik a miért? korszak, és érdeklődik a jelenségek eredetéről. Ezek majd később segítik őt a világban való eligazodásában, a társas kapcsolatok építésében és egy intenzív önreflexió kialakulásában is. Biztonsággal pedig elsősorban a családban kérdez a gyerek. Pontosabban: a gyerek kísérletezik, figyel és kérdez, a tapasztalatokat pedig beépíti, és később, amikor szükség van rá, előveszi. Megtanulja, hogyan fejezze ki érzelmeit, hogyan hasson szüleire, ha el szeretne érni valamit, és már egészen kis korban jól tudja, kinek mi a gyenge pontja.

Forrás: Noklapja.p3k.hu

Mondhatnám, hogy az iskolai alapismeretek elsajátításának jelentősége éppen ezen a ponton igazolódott be, de a korábbi jó jegyek ellenére sem tudtam mindig előkaparni a megfelelő tudást a fiaim eszement kérdéseire. Ó, igen, a mesterséges intelligencia és a digitálisan bármikor elérhető ismeretek világában ez már nem kellene, hogy szülői segítséget kívánjon — én mégis azt gondolom, hogy jobb, ha a gyerek előbb a szüleit kérdezi meg, mint a gépeket. No, de ki mondta, hogy nekünk mindenre tudnunk kell a választ, vagy hogy a legnehezebb helyzetekben sem jöhetünk ki a sodrunkból? A tökéletesség fogalmát már elengedtük — legalábbis remélem —, és azt is, hogy élő enciklopédiává váljunk, meg egyébként sincs kőbe vésve, hogy nekünk minden élethelyzetben tudnunk kell a megfelelő választ.

Semmiképp se térjünk ki a válaszadás elől, a gyerekek érzékeny radarjai ugyanis azonnal észlelik, ha a szülő ködösíteni, netán a kérdést kikerülve a beszélgetést más irányba szándékozik terelni. Egy-egy ilyen kérdés rettentő kínos szituációt tud teremteni. Gyerekkoromban a szüleim éppen kávét próbáltak áthozni a határon (amikor nem igazán volt engedélyezett), s amikor a vámos kérdésére, hogy van-e bármi bejelentenivalónk, az apukám játszi könnyedséggel azt felelte, hogy nincs. Na akkor ott azon nyomban felelősségre vontam, hogy miért hazudott, amikor nekem azt mondták, hogy nem szabad?! (Jól sejtik, a vámos is hallotta a szemrehányásomat.) Az őszinteség piszok nehéz feladat, de ennek ellenére nincs nála jobb módszer, és a személyiség formálása céljából is előnyös „stratégia”.

A zavarba ejtő kérdésekre jó, ha a válasz mindig a gyermek életkorához, értelmi szintjéhez igazodik. A fogantatáshoz tartozó témakör megbeszélésénél még egy kamaszt sem árasztunk el szaftos részletekkel, nemhogy egy kisiskolást. Minden egyes témakör kapcsán a legjobb, ha azt éreztetjük, hogy nincsenek tabuk, így például a szexualitás is egy természetes dolog. De könyörgök, csak a lényeget mondják el első körben! Ehhez hasonló meglepetéstémák lehetnek a halál, a vallás, a különbözőségek megtárgyalása (nemzetiség, fogyatékkal élők, nemek, rasszok stb.).

Forrás: Kep.cdn.indexvas.hu

A válaszadás után a megszerzett tudással a gyerekek szeretnek eldicsekedni, különösen, ha olyan témákról van szó, amelyekről érzik, hogy még a szülőket is kínos helyzetbe hozzák. Ám ne feledjük, kíváncsiságukat kielégítve és a miérteket megválaszolva, csemetéinkkel meg kell ismertetnünk a diszkréciót és az illedelmességet is.

Több kérdésre akár a gyermekkel együtt is megkereshetjük a választ — először a logikus következtetések és a meglévő ismeretek, majd a mi saját tudásunk alapján, és legvégül a lexikális információkhoz nyúlva. Ennek több előnye is lehet: elsősorban megtanítjuk gondolkodni, másodsorban időt nyerhetünk magunknak, amíg megfogalmazódik bennünk a legmegfelelőbb válasz, és végül azt is megmutathatjuk, hogyan juthatnak információkhoz akkor, ha más forrásaik csődöt mondanak. Ha valamely kérdésre mégsem tudjuk a választ, akkor beismerhetjük, hogy kifogott rajtunk a kérdés, és mivel fontos lenne a pontos válasz megtalálása, erre most sort is kerítünk. Nem ettől omlik össze az apa- vagy az anyaképünk a gyerekekben.

A kérdéseik megválaszolásával nemcsak az egyenes és őszinte kommunikációt, kapcsolódást tanítjuk, de egyúttal tiszteletet, figyelmet és érdeklődést is mutatunk a gyermekek felé, ami mindenképp együtt jár az önbizalom erősítésével is. Igyekezzünk elkerülni azt, hogy a gyerekek azt érezzék, nem vesszük őket komolyan, ne nevessük és ne is szóljuk meg őket — még ízetlen kérdések esetén se. Vegyük komolyan a kérdéseiket, hiszen ha jól sejtem, a cél az, hogy a jövőben is hozzánk forduljanak egy-egy bizonytalanság esetén.

Ha egy ember külső jegyei kapcsán hangzik el egy hangos kérdés, sose pirítsunk rá gyermekünkre, ne büntessük meg, amikor kíváncsiságát fejezi ki, hiszen azzal csak azt érjük el, hogy hasonló szituációban kényelmetlenül fogja magát érezni, és nem tudja, mi a helyes viselkedési mód. Magyarázzuk el, hogy az emberek a kinézetük alapján nagyon sokfélék, de attól még ugyanolyan emberek, mint mi. Ne szidjuk le azért, mert rácsodálkozik valamire, ne neveljük képmutatásra, mutassuk meg inkább a helyes reagálást, viselkedést, és amikor már négyszemközt vagyunk, megbeszélhetjük ezeket egy kiadósabb magyarázat és az udvariasságra, kedvességre mutató példák kíséretében.