— Nem mindenki a rokonunk, vannak itt olyan ismerősök, barátok is, akik már nem hittek benne, hogy Józsika visszakerül hozzánk — kezdi a beszélgetést a középkorú asszony, és sóhajok között törli le könnyeit. — Alig néhány hónapja van ismét együtt a család, de nem akartunk sokáig várni azzal, hogy megosszuk az olvasókkal életünk legnagyobb megpróbáltatásának történetét. Tesszük ezt azzal a szándékkal is, hogy mindenkit figyelmeztessünk: senkinek sem szabad fenntartás nélkül hinni. Persze vannak jó emberek is, de az igazi próbatétel a jóságot is próbára teszi. De hogy megértse, miről beszélek, kezdjük az elején.

Szakiskolát végzett huszonévesek voltunk a férjemmel, amikor összekerültünk. Átlagos kapcsolat volt a miénk. Gyermekkorunk óta ismertük egymást, és azt hiszem, a szüleink már kiskorunkban „összeboronáltak” bennünket. A lakodalom után a faluban maradtunk, mely mindössze tíz kilométerre fekszik a várostól, így nem okozott gondot a munkába járás. Igaz, egyikünknek sem volt állandó munkaviszonya, de a szerencse velünk volt, és mindig feltaláltuk magunkat. Persze a munkaéveink száma így nem gyarapodott — ha eljön az öregkorunk, ez bizony nehézséget okoz majd —, de erre nem volt ráhatásunk. A házasságunk első évfordulójára megszületett a lányunk is, és őszintén mondom, a nehézségek ellenére sosem lázadtunk a sorsunk ellen. Megtanultuk az igényeinket hozzáigazítani a lehetőségeinkhez, és így sikerült egyensúlyba hoznunk a mindennapokat.

Alig volt egyéves a lányunk, amikor a szomszédba új család költözött. Az asszony a mi vidékünkről való, a férje dél-szerbiai roma férfi. Rendkívül barátságosak voltak, a lányuk nyolcadikba, a kisfiuk pedig első osztályba indult. A falu hamar befogadta őket, hiszen semmiben sem különböztek a helyiektől: dolgoztak, küszködtek, igyekeztek idomulni a környezethez. Mi is hamar összebarátkoztunk velük, hiszen kertszomszédok voltunk, és ahogy mondani szokás, szinte beleláttunk egymás tányérjába. Amikor ismét teherbe estem, a szomszédasszony mindenben segített. Közben a lányuk megkezdte a középiskolát, de nem igazán haladt a tanulással — az anyja szerint azért, mert beleszeretett egy fiúba, aki a városban volt katona. Sajnáltuk, hogy a kislány időnap előtt férjhez akar menni, de nem avatkoztunk bele az életébe. Amikor a fiam megszületett, nagy volt az öröm, és a két család úgy gondoskodott róla, mintha közös gyermek lett volna.

A pici alig múlt egyéves, amikor egy este arra kértek bennünket, engedjük meg, hogy náluk aludjon a fiunk. Kérésük indoklásaként pedig elmondtak egy történetet: a lányuk barátja azt állította a szüleinek, hogy meg kell nősülnie, mert a lány már megszülte a közös gyereküket, de ezt eddig nem merték elmondani. Azt találták ki tehát, hogy a fiamat az ő unokájukként mutatják be a szülőknek, miközben abban bíztak, hogy lakodalom lehet a kapcsolat vége. A férjem még mulatságosnak is találta az egészet, és természetesen engedtünk a kérésnek. De másnap reggel, amikor a gyerekemért mentem, üresen találtam a házat — nemcsak a fiam, hanem az egész család is nyomtalanul eltűnt. Ideg-összeroppanást kaptam, hetekig kórházban ápoltak, miközben a falu, a rendőrség, a határőrség, egyszóval mindenki a fiunkat kereste — mindhiába. Mintha a föld nyelte volna el őket.

Az élet persze nem állt meg. Múltak az évek, ám én nem adtam fel a reményt, hogy egyszer ismét megölelhetem a gyerekemet. A nyáron Magyarországról tartottunk hazafelé, amikor egy német rendszámú kombiból a mi egykori szomszédunkat láttam kiszállni. Egy tíz év körüli fiúnak fogta a karját, és amíg a vámkezelésre vártunk, kezet mostak a csapnál. Én szinte eszemet vesztve rohantam hozzájuk, a férfi hajába kapaszkodva kiáltottam segítségért. A rendőrség azonnal beavatkozott, és az eljárás folyamán megtudtuk, mi történt valójában. A fiamat nem a jövendőbeli vő miatt vették „kölcsön”, hanem egy roma családnak adták, melynek tartoztak, és mely az adósság fejében egy gyereket követelt tőlük. El is vitték a gyerekemet, de két nap múlva visszaadták a volt szomszédunknak, mert túl világosnak tartották a haja és a szeme színét. Az egykori szomszédunk viszont nem merte visszahozni a kicsit, ezért az egész család külföldre menekült, és amikor találkoztunk, éppen a dél-szerbiai faluba utaztak látogatóba. A férfi még mindig vizsgálati fogságban van, a család többi tagjáról nem tudunk semmit. Már harmadik hónapja teljes a családunk, és igyekszünk pótolni az eltelt kilenc évet.