Érdeklődve ízlelgettem a ropogósra sült szalonnadarabok, a rum és a fagylalt adta egyveleget, és ugyanilyen kíváncsian szemléltem az öltönyös, nyakkendős, katonás, gépfegyveres rockopera-változatot. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem, de rajongásomat továbbra is megtartom a halványsárga dobozba csomagolt két kazettának, melyeket rongyosra hallgattunk a bulikon, és az eredeti műnek, melyet 1990 szeptemberében élőben élvezhettem Budapesten a Népstadionban. Sőt, az eseményt az akkor még eredeti felállású Illés együttes koncertje tette emlékezetesebbé.    
Számomra a Társulat előadása is felejthető volt, de úgy vélem, azt is látni kellett. Akárcsak Alföldi Róbert kortárs rendezését. Azokat viszont sajnálom, akiknek az emlékeiben csak a legutóbbi feldolgozás, az I.K.3.0 lesz meg. Mert így nem teljes a kép.
Mondom, számomra továbbra is a Szörényi Levente—Bródy János szerzőpáros alkotása viszi el a pálmát, de egyáltalán nem tartom jelentéktelennek, hogy Alföldi újragondolta, a mai korba helyezte a régi történetet. Hogy miért a harminc évvel ezelőtti összeállítást tartom mégis az igazinak? Bizonyos kérdésekben javíthatatlanul konzervatív vagyok, és elvárom, hogy egy rockopera szereplői elsősorban énekelni tudjanak. A másik ok, és azt hiszem, ez a döntő, hogy a három évtizeddel ezelőtti dalszövegek ma is megállják a helyüket, nemcsak ütnek, hanem el is gondolkodtatnak. És most ne csak a három magyar úr jusson az eszünkbe (Alföldinél piros, fehér és zöld ingben), aki mindig tudja, hogyan kell helyezkedni, kihez kell dörgölőzni, kinek kell hízelegni. Hanem arra is, hogy a magyarság — a nemzetegyesítés ellenére — továbbra is megosztott. 
Bevallom, engem egyáltalán nem zavartak a modern jelmezek, a Mercedesen érkező Gizella, a sortüzes kivégzés, a rocksztárt formázó, füvező táltos. Nem bosszantott, mert tudtam, nem a kultikus, a legendává vált István, a királyt nézem. Úgy is álltam hozzá. Ja, és nem kerestem benne se Orbán Viktort, se más ismert magyarországi politikust, mert már én is nagyon, de nagyon unom a, unom a, unom a, unom a, unom... a politikát. De jó volt az az elnyújtott jelenet! Meg a két nagy öreg, Nagy Feró és Varga Miklós trabantos bevonulása, elveszett téblábolása. Az utóbbiban egyébként minden kritikus egyetért. És abban is, hogy csodálatosan, torokszorítóan, lenyűgözően szép volt Tompos Kátya Rékája.
Hogy mi zavart? Például az, hogy a Koppányt játszó Stohl András egyáltalán nem tudott énekelni. Amin különösebben meg sem lepődtem, de hogy Udvaros Dorottya sem? Viszont jégcsaphideg szőkeségével, délceg tartásával kiváló Saroltnak bizonyult. Olyannyira, hogy megbocsátottam halovány énekhangját. Neki is, de még inkább az Asztrikot alakító László Zsoltnak. Mert ő hátborzongatóan zseniális volt. Kár, hogy István szerepében Fekete Pál nem teljesedhetett ki. A kiváló énekesnek nyilván vissza kellett fognia magát, színésznek viszont elég halovány. A tánckarral sem voltam különösen elragadtatva. Végtére is igazat adok Szörényi Leventének, aki azt nyilatkozta, Alföldi gyakorlatilag feláldozta a zenei anyagot a számára sokkal fontosabb prózai megközelítés kedvéért.
Maradt még a szintén sokat vitatott utolsó jelenet, a nemzetet bezáró korona, a rácsok mögött álló nép, amely erőtlenül ugyan, de a himnuszt énekli. Ami jelképezheti azt, hogy a magyarok a nemzet ketrecében, börtönében élnek, de azt is, hogy egymásra vagyunk utalva, függünk egymástól, még akkor is, ha más-más oldalon állunk, más-más eszmében hiszünk. A rendezőt ismerve sejtjük, ő mit akart üzenni, de nekünk ezt nem kell figyelembe vennünk. Hiszen a színház azért (is) csodálatos, mert a saját látásmódunk alapján értelmezhetjük.
Ui.1.: Az RTL Klub közvetítése nagyon profi volt, de a reklámblokkok bizonyára sok nézőnél kicsapták a biztosítékot.
Ui.2.: A legközelebbi István, a király feldolgozásban, készítse azt bárki, Novák Pétert szeretném látni Koppány szerepében!