Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben
Forum, Újvidék, 2000.
A Meztelenül a történetben a tehetetlenség, az önkínzó gondolatok hangsúlyozottan szabadkai regénye. A délszláv polgárháború befejeztével, de még 2000 októbere előtt Imola, az ideggyógyász otthon és a munkahelyén - akadozva - a dolgát végzi, s nem történik vele semmi azon túl, hogy telefonon és négyszemközti beszélgetések során bizonyos információkhoz jut, amelyekről időközben kiderül a pontatlanságuk, viszonylagosságuk. Az orvosnőt mint anyát, feleséget és szakembert kényszerképzetek gyötrik. A mű vissza-visszatérő alaphelyzete az ágya szélén fagyoskodva ülő, a saját emberi szükségleteiről már-már elfeledkező, de az elvágyódásában is bizonytalan fiatalasszony, aki képtelen fölülmúlni a nők helyzetének reménytelenségét.
Imola terheltségét növeli, hogy úgyszólván létfeltételének érzi az írást. Ám ez, miként úgyszólván minden, amiben döntenie vagy tennie kell, dilemmát jelent számára. Vissza-visszatérően a történetmesélés és a szövegmondás között ingadozik. De más motívumok vonatkozásában is sok a tudatos önismétlés a műben. Ez egyúttal (jóllehet nem mindig a fogalmi tisztázás útján) az idegbetegség határán billegő ideggyógyász lelkületéhez, problémagócához is közelebb viszi az olvasót.
Lovas Ildikó hősnője újat teremtő látnokokra és meghunyászkodó tömegemberekre osztja városa lakosságát. Azonban a személyiségválsága által Imola is az általa lekezelt nagy többségre emlékeztet, hiszen a háború idején való helytállásba belefáradt asszonyok sorsában osztozik. Viszont Amál nevű idősebb betege vallomásának hatására és a rendelkezésére álló riasztó statisztikai kimutatások nyomán már-már kialakulni látszik a szellemi arca. Mégis Imola jelleme - némileg az írói eljárásából is következő - megoldatlanságának kell lelepleződnie a befejeződésben, amikor az ismereteit, korábbi megállapításait megtagadva egyszeriben kijelenti: ,,Én nem gondolom, hogy baj van, valami nagyobb baj volna ezzel a várossal.” (130. o.) Az öngyilkosok, az alkoholisták, az idegbetegek és a kitelepülők aránytalanul nagy száma elfelejtődik a város által befogadott menekültek nehézségeihez képest. Mert ,,Azok, akik hozzánk kerülnek, talán nehezen birkóznak meg ezzel, de ugyanolyanok, mint a többiek: azt kívánják, hogy valaki meghallgassa őket, úgy simítson végig a lelkükön, érintse meg a testüket, akárha meztelenek lennének: hogy tudják, élnek.” (131. o.)
Szép keresztény irgalomgyakorlás ez a megfélemlítettek részéről azok iránt, akik között (s ennek nincs nyoma a regényben) megfélemlítők is vannak. Az orvosnő váratlanul megnőtt empátiájának azonban nincs előkészítése. Mert őt, aki a kórház dotációjának csökkenése következtében alig-alig képes ellátni a betegeit, a csökkent szintű munkavégzése aligha ösztönözheti az erőszakos menekültek megértésére, őslakosokkal való kiegyenlítésére. Mégsem szabadulhat el azok irányában sem az indulata, akik kibillentették az egyensúlyukból az emberi sorsokat, új hazát kerestetve velük. A regényírás idején ui. még tombol a miloševiæi diktatúra...
Ezért célszerűbb a posztmodern stílusirányzatra korlátozódni, és - az orvosnő többszöri szóhasználatának megfelelően - nyílvesszőként a lényegbe való fúródás helyett körülsimogatni a problémákat. Ennek eredményeként viszont a regény a tiszta szerkezetbe való kristályosodás helyett az ellentéteket kiegyenlítő szövegben oldódik föl. Ugyanakkor pl. a kékkő motívumának az égdarabbal való finoman költői azonosítása arra vall, miszerint Lovas Ildikó e regényében Tolnai Ottó tehetséges tanítványa. Annál is inkább, mert misztikával, tehát egy nagyobb rejtéllyel oldja meg a kisebbet, azt ti., hogy Amál néni a kékkőre mint állítólagos méregre vonatkozón csak látszólag hazudott.
Mind e szerint viszont a szerző az értelme maradéktalan vállalása helyett - a lokálpatriotizmusa túltengő elemei dacára - a képzeletére hagyatkozott.