A görögkeleti kereszténységben az idén április 25-ére esik nagycsütörtök napja, a húsvétvasárnapot pedig április 28-án ünneplik majd. Az ortodoxok a húsvétot az „ünnepek ünnepének” nevezik, összetett liturgiája van, a nagyböjt idején meghatározott rend szerint nemcsak a hústól, hanem a tejtermékektől, a bortól és az olajtól is tartózkodnak. A szerb egyház is a Julianus-naptár szerint ünnepli a húsvétot, akárcsak az orosz, a grúz, a konstantinápolyi, a görög, a bolgár, a jeruzsálemi és más ortodox egyházak.

Szerbiában a nagypéntekkel kezdődő és húsvéthétfővel záruló időszak állami ünnep, így akár arra is alkalmas lehet, hogy a szép időben felkerekedjenek, kiránduljanak egyet a Fruška gorára, ahol az erdők között rengeteg ortodox kolostor is megbúvik. Mi most kettőt mutatunk be önöknek, előtte azonban még egy érdekes helyről is szót ejtünk, ez pedig a Sofijini izvori. A lemzséri és a Partizán út kereszteződésénél, nem mélyen az erdőben egy kereszt magaslik, körülötte fatörzsekre erősített szentképek sokasága. Csodás erőt tulajdonítanak ennek a helynek: aki a papíron kifüggesztett utasítás szerint imádkozik, és a kijelölt helyre, a megfelelő irányba áll, valamint mélyen hisz a jóistenben, az csodás gyógyulásban bízhat. Állítólag nem csak a pravoszláv vallásúaknak segít. A nevét — Sofijini izvori — Sofija Milanovićról kapta, aki felfedezte ennek a helynek a gyógyító mágneses mezőjét, és 2011 óta nagy számban fordultak meg itt emberek a gyógyulás reményében. Vizet azonban ne keressenek — maga a hely a gyógyulás forrása.

Kartali Róbert felvételei

Mindössze 5 kilométerre ettől a helytől bújik meg egy kis falucska, Šišatovac. Még 200-an sem lakják. Itt található a Fruška gora tizenhét kolostorának egyike. Előtte hűs forrásvízből ihatnak az arra járók, néhány lépcső megmászása után pedig szemünk elé tárul egy ódon épület. Méreteiben is impozáns, bár a kisebbek közé tartozik. Ha szerencséjük van, mint nekünk, nyitva találják az ajtót, és beléphetnek a hatalmas csöndbe. Ha bejutnak, mindenképp nézzék meg a sarokban található Háromkezű Istenszülő képet.

A Háromkezű Istenszülő ikon eredetét az ortodox hagyomány így magyarázza: „III. Leó bizánci császár az ikonrombolás idején, 730-ban, nyílt rent adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét. Ebben az időben lépett föl Damaszkuszi Szent János költő és egyházatya, s megírta beszédeit a képrombolók ellen. Minden erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Írásaival magára vonta a császár haragját, aki addig mesterkedett, hogy a damaszkuszi kalifa, akinél János magas tisztséget viselt, elrendelte, hogy csuklóból vágják le a költő jobb kezét. Aznap este Szent János a Szent Szűz ikonja előtt imádkozott, majd imádság közben elaludt, s mikor felébredt, látta, hogy a keze ép. Hálája jeléül ezüstből készíttetett egy kezet, melyet az ikonhoz illesztett. Innen kapta a Háromkezű nevet az ikon. Ezután János lemondott méltóságáról és szerzetes lett Jeruzsálem mellett – a csodatevő ikont is magával vitte. A csodatevő kép kalandos úton jutott el az Athosi Hilandar kolostorba, évszázadokig ott őrizték és a szerzetesek több másolatát osztották szét különböző ortodox országokba. Nem csak az eredeti, de a másolatai is csodatévő hírében állnak.” (www.ikonszolgalat.hu)

A šišatovaci Szent Szűz születése bazilika a szerbiai barokk jellegzetes műveként vált ismertté, a templom a szerb nemzeti újjászületés idején a vallási tradíció és a vallásos művészet őrzője volt. Az épület belső tere egy nagy, átfogó, sokszögű apszisban végződik. A főteret kereszthajó bontja meg. A Szent Szűz születése templom a nyugati oldalára, a korábbi torony mellé egy barokk harangtornyot kapott. Bár a tornyok eltérő felépítésűek, illetve különböző anyagból készültek, az ikertornyok és az egységes templomtér együttesen harmonikussá válik.

Mindössze 2 kilométerre található a következő kolostor, a Petkovica, az egyik legrégebbi a Fruška gorán, a Lemzsér és Divoš közötti határban. A hiedelem szerint Jelena Štiljanović, Stefan Štiljanović szerb despota felesége alapította (később mindkettőjüket szentté avatták), hogy élete napjait itt tölthesse, közel a férjéhez, akit a Šišatovac-kolostorban temettek el. Sokkal nagyobb, mint az előző, alapos felújításon esett át. Nevét Szent Petkáról kapta, ő a szerb görögkeleti egyház legtiszteltebb női szentjeinek egyike, és több szentkútnál is az ő jelenését vélték látni, illetve megálmodni.

„A lankás Tarcal-hegység sűrű erdői, barlangjai, számos gyógyforrása ideális környezetet biztosított a háborítatlan környezetben elvonulni vágyó szerzeteseknek, remetéknek. Már a 3. században, a Római Birodalom keresztényüldöző császárai elől is menekültek erre a területre keresztények. Az elsőként letelepedő szerzetesi közösségek és épületeik a 7—10. században jöttek létre. A keleti és a nyugati keresztény egyház 1054-es szakadását követően a szerzetesrendek jelentősen átszerveződtek, ami kolostorépületeikre is hatással volt. Némelyiket elhagyták, a másik meg a taglétszám jelentős növekedése folytán szűkösnek bizonyult, ezért bővítésre vagy felújításra volt szükség. A kolostorok újbóli felvirágzása a balkáni török invázió megindulásához köthető. A törökök elől menekülő szerbek a Magyar Királyságban kerestek menedéket. A Tarcal-hegységbe a 14. század közepétől, majd a 18. században a szerb mellett főként bosnyák, macedón, montenegrói és dalmát szerzetesek érkeztek, de bolgár, orosz és görög menekültek is megjelentek. A szerbek a birodalom határvidékén letelepedve földbirtokokat kaptak, cserébe határőrizeti feladatokat láttak el. Ekkor szaporodtak el a határvidéken a korábbi magyar szerzetesközösségek birtokain felépült görögkeleti szerb kolostorok” — olvasható a Vajdasági Magyar Digitális Adattárban (adattar.vmmi.org).