— Nem csodálom, hogy beszélgetésre jelentkeznek az olvasók — mondja kimért udvariassággal R. —, hiszen olyan ez, mintha az ember megnyitná lelke biztonsági szelepét. Igaz, sosem gondoltam, hogy egy leszek azok közül, akik nyilvánosan vallanak az életükről. Most is inkább a feleségem unszolásának engedtem, azért vagyok itt. Amíg az érkezésére vártam, azon gondolkodtam, vajon mi rendkívüli van az életemben, hiszen születésem óta minden — vagy legalábbis majdnem minden — úgy történt, ahogyan azt egy átlagember szeretné. A szüleim egyetlen gyereke vagyok, az apám muraközi magyar, az anyám pedig dél-szerbiai származású volt. Az elbeszélések szerint Mariborban, egy továbbképzésen ismerkedtek meg, melyen a nyomdászmérnök apám részvevőként, az anyám pedig a helyszínről gondoskodó vendéglátó-ipari egység felszolgálójaként volt jelen. Az első pillanatban megakadt egymáson a tekintetük, és alig néhány hónap múlva össze is házasodtak.

Gondtalan gyermekkorom volt, a szüleim imádtak, és nemcsak szeretettel, hanem ajándékokkal is elhalmoztak. Otthon magyarul és szlovénül beszéltünk, anyám anyanyelvét, a szerbet pedig a középiskolában tanultam meg. Az emlékeimben kutatva nem találok egyetlen olyan jelet sem, amely arra utalt volna, hogy a szüleim titkolóznak előttem vagy egymás előtt. Igaz, anyámnak volt egy színes gyapjúval díszített táskája, és benne néhány megsárgult fénykép ismeretlen emberekről, de mivel otthon senki nem beszélt róluk, így alkalmam sem volt megtudni, kik ők. A középiskola befejezése után Zágrábba kerültem egyetemre, és másodéves voltam, amikor a szüleim — miután eladták a szlovéniai lakást — utánam jöttek. Az egyetemen volt néhány szerbiai évfolyamtársam, és mivel akkor már ismertem a nyelvet, beszélgettem is velük. Sokszor csodálkoztam, mennyire más a mentalitásuk, mint az enyém.

Még abban az évben, amikor a szüleim utánam jöttek, az apám beteg lett, és sajnos meg is halt, mielőtt befejeztem volna a tanulmányaimat. Anyám akkor azt mondta, hogy apát talán az ő szülőfalujában kellene eltemetni, hiszen nem szeretne idegenben nyugodni, és apától még a másvilágon sem akar elszakadni. „Mert apád egy áldott jó ember volt” — mondogatta gyakran, minden különösebb ok vagy bevezető nélkül. Sosem értettem, miért mondja ezt, hiszen én is pontosan tudtam, milyen nemes ember volt. Apát mégis szlovén földbe temettük. A tanulmányaim befejezése után marketingesként kezdtem dolgozni egy kiadóvállalatban, és gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán. Ekkor már harminchoz közeledtem, de komolyabb kapcsolatom még nem volt, és mivel anyám nagyon félt, hogy ha megnősülök, akkor magára hagyom őt, nem is nagyon biztatott a házasságra. Négy éve dolgoztam a cégnél, amikor felkínálták, hogy vegyek részt egy szerbiai kirendeltség megnyitásában és bejáratásában. A felkérés nagy megtiszteltetés volt számomra, és úgy éreztem, nem szalaszthatom el az alkalmat. Számtalan éjszakába nyúló beszélgetés után anyával sikerült megértetnem, milyen fontos lenne ez az előléptetés, így hát elvállaltam.

Az új kirendeltség irodája Belgrádban volt, ott kezdtem el dolgozni, időközben pedig lakást kerestem, és igyekeztem beilleszkedni az új környezetembe. Hazudnék, ha most azt mondanám, nem volt nehéz, de sikerrel vettem minden akadályt. Alig telt el azonban két hónap, amikor is anya hívott, hogy menjek haza, mert súlyos beteg, és műtét előtt áll. Azonnal hazautaztam, de a műtétre már nem kerülhetett sor: anyám két hét múlva meghalt. Néhány nappal a halála előtt megkért, hogy adjam oda neki a gyapjútáskát. Kivette belőle a fényképeket, hosszan, szótlanul nézte őket, majd megmutatta, ki a nagymamám, a nagybácsim. És arra kért, bárkit találok is meg közülük, tudjam meg, hol van I., és lépjek vele kapcsolatba.

A temetés után elindultam, hogy eleget tegyek az ígéretemnek. Mintegy félévnyi kutatás után felkerestem anyám minden élő rokonát, I.-t is, akiről kiderült, hogy a bátyám. Nős volt, két gyermeket nevelt, és sem ő, sem a felesége nem dolgozott. Segítettem, amennyit tudtam, munkát is szereztem neki, és lassan elkezdtünk közeledni, megismerni egymást. De mindmáig — pedig húsz év telt el azóta — nem sikerült kiderítenünk, hogy miért nem tudtunk egymásról, miért nem ismertem a nagyszüleimet, a testvéremet. A bátyám állítólag szerelemgyerek volt, anyámat a szülei zavarták el hazulról — így került Szlovéniába. Feltételezem, hogy apám ismerte anyám történetét, de sohasem rótta fel neki. Életem számtalan kérdésére sosem kaphatok már választ. Csupán annyi biztos, hogy van egy bátyám, akire immár igazi testvérként tekintek. Mindketten sajnáljuk az elmulasztott éveket, de igyekszünk mindent pótolni…