A legénység: Babcsán Gábor, Kiss János,
Suhajda Szilárd és Tóth Csaba
(a képeket a Magyar Hidden Peak Expedíció 2012 Facebook-oldaláról
kölcsönöztük)

Tóth Csaba a 63 éves Kiss Jánossal, az 51 éves Babcsán Gáborral és a 30 éves Suhajda Szilárddal indult útnak. Pakisztán felől óhajtották megközelíteni és meghódítani a Gesherbrum hegykoszorú 2-es csúcsát.

A kalandokról a napokban hallhattunk „ízelítőt” a topolyai Népkönyvtárban, Tóth Csaba előadásában.

— Nem szeretem a hódítás kifejezést. Az számomra leigázást jelent. A hegyet nem lehet leigázni. Fel kell kéredzkedni rá. Eléje kell menni, és alázattal, tisztelettel megkérni, engedje meg, hogy gyönyörködhess a szépségében… Megkérdezték már tőlem: hallottam-e a hegy hangját? Igen, hallottam. Olyan különös, mély spirituális élményekben részesültem a Himaláján, amit nem lehet szavakba önteni. Olyan mélységes, belső csendet, olyan katartikus békét éreztem magamban, mintha magával Istennel találkoztam volna. De persze a másik végletet is megéltük: amikor a természet az ő örök rendjével és szigorával a legvadabb ősi ösztönöket hozta ki belőlünk, a legdurvább jellemvonásainkat erősítette fel. A civilizáció paradicsomi légköréből kipottyanva vettük csak észre, hogy mennyire esetlenek és halandók vagyunk.

Mindent vagy semmit

A Hidden Peak (Rejtett csúcs) vagy másképpen Gesherbrum hegykoszorúnak több elérhető csúcsa van. A magyar Himalája expressz a G2-re szeretett volna feljutni, mégpedig, úgymond, sportosan, takarékos költségvetéssel, magashegyi hordárok és oxigénpalackok nélkül. Ehhez kerestek szponzorokat, mivel ez a célpont már komoly hegymászói felszerelést és előkészületeket igényelt. Hogy miért Himalája expressz? Mert a csoport igen rövid idő alatt jutott el az elképzeléstől a megvalósításig. Februárban vetették papírra az ötletet, és júniusban már útra keltek. A Himaláján ugyanis júniusban-júliusban van tavasz, vagyis olyan időjárási körülmények, amelyekkel még meg tud birkózni az ember.

— A médiakampányunkat arra építettük, hogy köztünk lesz a második legidősebb magyar hegymászó, és hogy érett korban is folytathat az ember aktív, kihívásokban gazdag, természetközeli életet. Sajnos, az előttünk járó magyar expedíciót baleset érte, és a multinacionális cégek úgy voltak vele, nem támogatják az „öngyilkosjelöltek”-et. Ekkor magunkhoz csábítottuk Ács Zoltán hivatásos hegymászót, ő viszont csak úgy volt hajlandó útnak indulni, ha megváltoztatjuk az eredeti elképzelésünket, és a 8068 méter magas G1-es csúcsot célozzuk meg. Időközben hozzájárultunk ahhoz is, hogy a Semmelweis Egyetem bennünket is bekapcsoljon fiziológiai kutatásaiba (arra voltak kíváncsiak, hogy a magas légköri körülmények mennyire hatnak a vérsejtek és izomszövetek szaporodására, fejlődésére). Azt nem tudom, hogy ők milyen tanulságot vontak le a kísérleteik alapján, mi mindenesetre a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy 6000 méter felett nincs gyógyulás: még a kisebesedett sarok sem hegesedett be, egyéb bajokról nem is beszélve. Ugyanakkor viszont találkoztunk olyan magashegyi hordárokkal, akik a 7. évtizedüket taposták, és mégis olyan fürgék voltak, mint a zergék. Azon a környéken egyáltalán nem ritka a 100 éven felüli életkor, jóllehet nagyon egyszerűen, a mi higiéniai szokásainkhoz képest roppant szegényesen és igénytelenül élnek: kis kőkunyhókban, jobbára csak kecske- vagy juhtejből készült termékeket és száraz, lepényszerű kenyeret fogyasztva. Ez a vidék különben a sárgabarack őshazája — a gyümölcsfák olyan hatalmasak és vének, mint nálunk a tölgyek —, a termés apró és édes, a maghúst beleőrlik a kenyérlisztbe.

Az Indus völgyében

Mivel a vártnál kevesebb pénz futott be, az egyetlen profi hegymászó kilépett a csoportból, ezért az expedíció vezetője Tóth Csaba lett, őt pedig igencsak meglepte ez a váratlan fordulat. De mivel családjától erős lelki támaszt kapott, szembenézett a nagy kihívással. Az erőnléti felkészüléseken kívül most már a csapatépítéssel is foglalkoznia kellett. Felvázolta a „sikerkulcs” titkát: meghatározta a menetelés tempóját, irányát, az akklimatizációs akciótervet…

— Hegymászás közben két természeti nehézséggel kell megbirkózni: az oxigénhiánnyal és a nyomáskülönbséggel. Ezt úszással, vízalámerüléssel igyekeztem „megszokni”, a fizikai erőnlétemen pedig főképp kerékpározással javítottam. Persze tudtam, hogy a félelmeimmel is szembe kell néznem: rettegtem a lavinától, a hideg széltől, az alattomosan rejtőzködő gleccserhasadékoktól, a jégfalak leomlásától, az eltévedéstől, a kimerüléstől… És azt is tudtam, hogy ahová megyünk, ott korlátozott a helikopteres mentés. Ugyanakkor Pakisztán nem épp a béke oázisa. Állandóak a különféle politikai erők összecsapásai, a vallásháború, a tálibok átszivárgása is itt a legnagyobb. Érdekes viszont, hogy az átlagemberek nagyon barátságosak, nyitottak és segítőkészek. Konstantinápolyon keresztül Islamabadba repültünk, innen pedig terepjáróval folytattuk utunkat az Indus folyó völgyében, az ún. Karakorum Highwayen. Ekkor már helyi vezetővel közlekedtünk, mert az ottani adminisztrációs ügyeket mi nem tudtuk volna elintézni. Ezenkívül a katonai ellenőrzőpontok is igen sűrűk, ezeken a helyeken Ali Muhamed barátunk segítségére nagy szükségünk volt. A nyelvi tudására és tájékozottságára gondolok elsősorban, mert az az egy gépfegyver, ami nála volt, ugyan nem védett volna meg bennünket semmilyen támadástól sem. Láttunk is jó néhány átlyuggatott, kigyulladt teherautót. Az Indus menti autóút különben nem több egy zegzugos, kőtörmelékes „szamárösvény”-nél, ahol ha szembejön egy helyi kamion (kicsicsázott, agyondíszített jármű valamennyi), bizony bravúros vezetési szaktudásról kell tanúskodnia a sofőrnek.

Miről híres Magyarország?

Már az út kezdetén úgy tűnt, hogy a szerencse kegyeltjei lesznek a magyarok. Az egyik chiles-i étteremben Csaba elhagyta a kis kézitáskáját a csoport összes vagyonával (3 ember ötévnyi fizetése dollárban). Már jól messze jártak, amikor kiderült a baj. A kietlen hegyvidéken a mobiltelefonnak sem vették hasznát. Ám Alinak — akinek minden faluban volt valamilyen atyafisága — épp akkor tűnt fel az egyik rokona motorkerékpáron. Ali felpattant mögéje, és ötórás zötykölődés után visszaért az étterembe. Meg is találta az elvesztett erszényt… Tudják különben, hogy Pakisztánban miről híresek a magyarok? A Made in Hungary feliratú Nokia mobilkészülékekről.

— Skardu fővárosba érve, amely egy világvégi por- és sárfészek, már nagyjából mindannyian átestünk a gyomorrontáson, és megszoktuk a helyi ízeket. Itt egy „kamarad”, egy katonatiszt csatlakozott hozzánk (kötelező a társasága!), aztán az orosz Luka, majd egy lengyel, egy iráni hegymászó, később két szlovén nő… Ali elmagyarázta, minél többen vagyunk, annál olcsóbb lesz a „csúcsengedély”. Ashole faluban még mintegy 30 hordár, ló, öszvér csapódott hozzánk kísérőnek, mivel innen már gyalogosan folytattuk utunkat. Kb. 17 tonna terhet kellett magunkkal vinni az alaptáborig, amelyet 5000 méter magasságban állítottunk fel. Az első megállónk egy kilométerrel feljebb volt, a 2. bázisunk pedig 6400 méter magasan. Az első és a második „lépcsőfok” között néhány napig le-fel ingáztunk, hogy akklimatizálódjunk. Az alaptábornál megismerkedtünk egy katonai helyőrséggel is (a Kasmírral való villongások miatt ott volt már vagy 18 éve) és több más expedícióval. Itt barátkoztam meg pl. a svéd Andival, aki alpesi módon hódolt a 7000-es csúcsoknak — tehát mászókötél nélkül, hátán hátizsákkal, a saját kézerejére támaszkodva. Persze miért ne lennének hegymászó lányok is, mondhatnák… Igen, csakhogy Andinak a jobb kézfejéről a 3 középső ujja hiányzott, a balon pedig csak 2 fél ujja volt. Lázadó tini korában öncsonkítást végzett, és azóta azért mászik, hogy bebizonyítsa mindenkinek, a legmélyebb gödörből is ki lehet jutni.

A hófolyosó

A csoport a 6400 méter magasságot elérve már csak szárított gyümölcsön, szőlőcukron, csokoládén, vitaminokon élt, és hólét ivott. Közben ketten lesérültek: János súlyos vállsérülést szenvedett, Gábor pedig légcsőgyulladást kapott, és nagyon fulladt. Vissza kellett térniük az alaptáborba. A 7100 méter magasságon kijelölt harmadik bázisra Szilárd és Csaba a japán kuloáron (hófolyosón) juthatott csak fel, amely 80 százalékos meredélyt takart. Csendes napok alkalmával leküzdhető lett volna ez a 15 méter hosszú akadály is — miután már csak a csúcs következett volna —, de hóviharok, lavinák tartották vissza napokig a két sportolót. A lengyel, orosz, kanadai, amerikai és az iráni expedíciók, amelyek ugyanekkor tartottak a G1 felé, egy hógörgeteg-élmény után visszafordultak.

A magyar kettős is feladta a csatát, mert kifutottak az időből, és elfogyott az erejük is. Tóth Csaba egy katalán expedícióhoz csatlakozva, a Gondogoro La hágón át vonult le a Himalájáról. Suhajda Szilárd az alaptáborból megpróbálkozott még — a változatosság kedvéért — a G2-es csúcsra feljutni, de többszöri kudarc után felhagyott az igyekezettel.

A Gondogoro-hágó is próbára tette a hazaigyekvőket. A gleccsereken már olvadt a hó, rengeteg jéghasadék leste-várta áldozatát. A félcipőben gyaloglók átáztak, átfagytak. A másfél hónapig tartó kimerítő visszaút után az első „életjelet”, a zöldülő fűcsomót meglátva, elérzékenyülve fényképezte le Csaba. Visszatért hát a hófödte csúcsok öleléséből, 14 kilóval soványabban…