home 2024. április 25., Márk napja
Online előfizetés
Kényszerből lett vándor
Perisity Irma
2014.11.26.
LXIX. évf. 48. szám
Kényszerből lett vándor

Bőbeszédű, közvetlen beszélgetőtársam életútja valóban rendkívüli. A középkorú hölgy feszengés nélkül mesél életéről, azt mondja, soha nem szeretett utazni, mindig ragaszkodott a gyökereihez, családjához, otthonához. Nem rajta múlt, hogy ebből semminek sem örülhetett igazán, mert önhibáján kívül lett igazi vagabund, csavargó...

— Ketten vagyunk testvérek — kezdi a történetét Jolán —, a nővérem most is a szülői házban él a férjével és két gyerekével. Fiatalkorunkban ő volt az elevenebb, én pedig az, aki ragaszkodott a szülőkhöz, a faluhoz, a megszokott környezethez. Mégis ő eresztett gyökeret a szülőföldjén, én pedig — mint a homoki száraz kóró — engedtem, hogy az élet szele elfújjon.

Már kicsi koromban orvos szerettem volna lenni, de nem voltam igazán jó tanuló, így csak egészségügyi középiskolát fejeztem be. Nem nagyon jártam szórakozni, inkább az érdekelt, hogyan teremtsek magamnak anyagi biztonságot. Azt hiszem, ennek vágya vitt először idegenbe — egy pályázaton ugyanis elnyertem egy líbiai kórház ápolói munkahelyét. Tizenkilenc évesen tehát nekivágtam az ismeretlennek, ám ezt azzal a szilárd elhatározással tettem, hogy a hároméves szerződés lejárta után itthon házat veszek, férjhez megyek, és soha az életben nem mozdulok el hazulról. Nem így lett.

Líbiában ismertem meg a férjemet, aki szintén Jugoszláviából ment ki dolgozni fémipari szakmunkásként. Megszerettük egymást, és egy év múlva már össze is házasodtunk, a következő esztendőben pedig megszületett a kislányunk. A szerződésünk lejárta után mindketten hazavágytunk. Mivel a páromnak nem volt testvére — és amíg kint voltunk, meghalt az apja —, úgy döntöttünk, hogy az anyjához költözünk, aki egy Belgrád közeli faluban élt. Nem volt okos döntés, de tiszteletben tartottam a férjem akaratát, ami aztán a házasságunk végét is okozta. Az anyja ugyanis nem helyeselte, hogy az egyetlen fia nem szerb lányt vett feleségül, és ezt mindennap el is mondta. Mindketten dolgoztunk, anyósom vigyázott a lányunkra, akit még két fiú követett a sorban, a nagymama legnagyobb örömére.

Sajnos hiába voltunk népes család, a viszony köztem és a párom között egyre feszültebb lett, anyósom napi, „jóindulattal töltött injekciói” lassan megmérgezték az érzéseit, és elváltunk. Nem akartam hazaköltözni, ezért a faluban maradtam. A válás után a férjem követelte, hogy a gyerekeket a bíróság neki ítélje. Első „nekifutásra” ez nem sikerült, az ismeretségének „hála” azonban hamarosan kirúgtak a munkahelyemről, és ez már elegendő ok volt ahhoz, hogy a gyerekeket elvegyék tőlem. Tennem kellett valamit, hogy visszakapjam őket...

Ismerősök révén kerültem Horvátországba. Egy mozgásképtelen fiatal férfit — aki egy közúti balesetben elvesztette mindkét lábát — kellett ellátnom a nap huszonnégy órájában. A terv az volt, hogy legfeljebb fél évig maradok. Úgy számoltam, ez alatt az idő alatt összespórolhatok annyit, hogy magamhoz vehessem a gyerekeimet. Sem a családdal, sem a fizetéssel nem volt gond, a férfi azonban belém szeretett, és az anyja azt akarta, hogy menjek hozzá. Nagyon sajnáltam, de eszem ágában sem volt ismét megházasodni — én mindenekelőtt a gyerekeimet akartam, akikről az általam ápolt férfi családja hallani sem akart.

A gyerekekkel időközben tartottam a kapcsolatot, kéthetente hazautaztam, hogy lássam őket. Ahogy nőttek, egyre nehezebb volt a látogatások után elválni tőlük, de nem tudtam hova vinni őket. Elhatároztam, hogy ha a férjem nem akarja szépszerével nekem adni, egyszerűen elhozom a gyerekeket. Az ismerőseim azzal ijesztgettek, hogy ez gyermekrablásnak minősül, és nemcsak hogy vissza fognak kerülni a volt páromhoz, hanem engem is lecsuknak majd. Eltöltöttem még egy évet a horvátországi betegnél, majd a megtakarított pénzből lakást béreltem Újvidéken, a volt férjemmel pedig sikerült megegyeznem, hogy a gyerekek velem lehessenek. A viszonyunk azonban nem javult, a torzsalkodásnak pedig a gyerekek itták meg a levét.

A legények nőttek, én pedig egyre szerencsétlenebb, tehetetlenebb lettem. Amikor a férjem visszavitte a tizenéves fiúkat, külföldre mentem. Több mint öt évig dolgoztam kinn illegálisan, és sikerült annyit összespórolnom, hogy a gyerekek néhány évig velem lehettek. A lányom később visszajött, mert itt élt a szerelme, akihez férjhez is ment, a fiúkat pedig a katonaság szólította haza, majd itt maradtak, megnősültek. Én most már legálisan élek külföldön, legalább anyagilag tudom őket támogatni. És nem kell többet csavarognom sem: lakásom, autóm, munkahelyem van. Csak igazi otthonom nincs...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..