Joó Horti Lívia pszichológus, felnőtt- és gyermekpszichoterapeuta, kétgyermekes családanya. Szerinte a szülő dönti el, hogy lesz-e öccse vagy húga gyermekének, noha semmi sem jogosítja fel arra, hogy megfossza gyermekét a testvéri szeretet érzésétől.

— Manapság már sajnos egyre később kötnek házasságot a fiatalok. Az egyetemi oklevél, majd a biztos munkahely megszerzése, a karrier kiépítése időt vesz igénybe, aminek eredményeképpen a fiatalok már gyakran harmincon túl kötnek házasságot. Ez önmagában még nem gond, de az már igen, hogy ezzel együtt a gyermekvállalás is jóval későbbre tevődik. Így sokan az első gyermek megszületése után már nem vállalnak több utódot, mondván: kifutottak az időből, vagy éppen a kedvezőtlen gazdasági helyzetre való tekintettel elegendőnek vélik az egy gyermek felnevelését. Pedig a szülőnek nem áll jogában megfosztani gyermekét a testvértől! Arra kell gondolni, hogy a testvéri szeretet éppoly fontos az életben, mint bármilyen más érzelem. Egyszersmind a gyermek, ha van legalább egy testvére, nagy eséllyel nem marad egyedül a világban akkor sem, ha a szülők már elmentek...

A szakember hangsúlyozza: az ideális családmodell a háromgyermekes család.

— Az első babánál a szülő még izgul, vajon jól csinál-e mindent a kicsi körül. Folyton aggódik, hogy gyermekének megadjon mindent, amire szüksége van. A pici minden rezdülésére ugrik, mindent jól akar csinálni. Ilyenkor még úgyszólván tanulja a szülői szerepet. A második gyermeknél ez az aggodalom jelentősen alábbhagy, a szülő tapasztaltabb, ennélfogva kimértebb és megfontoltabb is. A szülői szerep már kevésbé teher számára, ráadásul az idősebb gyermek is átvállal valamennyit a kicsi neveléséből. Attól függően, hogy a nagyobb testvér mennyivel idősebb, hosszabb-rövidebb időre rá lehet bízni a kicsi felügyeletét, meg lehet kérni, hogy segítsen a testvérke körüli teendőkben. Arra azonban nagyon ügyeljünk, hogy az idősebbik gyermek soha ne feladatként élje meg a kicsi körüli tennivalókat, hanem önként, örömmel segítsen. Azt se felejtsük el, hogy ha bármi rossz történne, soha nem az idősebbik gyermekünk a hibás, hanem mi, szülők. Nem vonható felelősségre a nagyobbik testvér azért, hogy — miközben a felügyeletére bíztuk a húgát vagy az öccsét — valami balul sült el. A gyermek soha nem lehet felelős, csakis a felnőttek!

— Sokéves tapasztalat mondatja velem, hogy az az ideális családmodell, amikor egy házaspár három gyermeket vállal. A harmadik testvér ugyanis az, akinek a születése után a szülők már kiegyensúlyozottak, tapasztaltak, egyszóval sokkal lazábbak, mint az első kettőnél voltak. Mindennek eredményeképpen a harmadik gyermek is sokkal önállóbb, kiegyensúlyozottabb lesz, aki pontosan tudja, hogy testvéreire és szüleire mindig számíthat. Amíg a legidősebb gyermekben mindig megmarad a bizonyítás kényszere, addig a második és minden további testvér ezt egyre kevésbé tartja fontosnak. Az első gyermekkel szemben ugyanis a szülőknek még konkrét elvárásaik vannak, a további kicsik esetében ez azonban már egyre inkább a háttérbe szorul. A testvérek születésével az első gyermek is felszabadultabbá válik. Nemcsak rá irányul a figyelem, hanem megoszlik a három gyermek között, így ez a családmodell mindenki számára előnyös. Egy óvodai vagy iskolai közösségben például a szakavatott szem szinte azonnal meglátja, melyik gyermek hányadikként született a családban. Minden kicsi magán viseli azokat a személyiségjegyeket, amelyek abból erednek, hogy hányadik gyermeke ő a szüleinek. A legfiatalabb testvér általában oldottabb, könnyedebb felfogású, szószátyárabb, bátrabb, könnyebben beilleszkedik a közösségbe. Igaz, néha el is van kényeztetve, de erről csakis a szülők tehetnek. Ideálisnak mondható tehát az a család, ahol három nem elkényeztetett gyermek van, akire nem rónak felelősségteljes feladatokat, és akit hagynak a saját személyiségének megfelelően kibontakozni — tudtuk meg Joó Horti Líviától.