Mindig nagyon nagy bajban vagyok, amikor karácsonyi vezércikket kell Ön elé tenni, kedves Olvasó. Mert úgy érzem, már nem tudok semmi újat mondani erről a témáról. Amit nem én írtam le az elmúlt években, azt papírra vetették, pontosabban alkalmi szövegbe öntötték a kollégáim. Ilyenkor úgy tűnik, már minden valamirevaló karácsonyi verset idéztünk. Nem is egyszer, többször. Ennek ellenére ismét a világhálóhoz fordultam, ha nem is használható ötletért, de legalább egy kis segítségért, ihletért. És rájöttem, a színes kavalkádban nemcsak karácsonyi versek, dalok, idézetek, üdvözlőkártyán küldhető sorok, hanem sms-ajánlatok is vannak. Olyan, általában tréfás rigmusok, amelyek mobiltelefonról továbbíthatóak. Mert ki ír manapság képes levelezőlapot? Amikor e-mailben sokkal egyszerűbb. Bemásoljuk a kiválasztott részletet, csatoljuk a letöltött képet, és egy mozdulattal továbbítjuk a címlistánkon szereplő valamennyi személynek. Vagy előkapjuk a kis, már-már mindentudó telefonunkat, és bepötyögjük: Kívánom, hogy a karácsony öröme legyen veled egész évben, mint a tűlevelek a szőnyegen. Mert: ''Távolság már nincsen, új idők járnak,
huncut kis angyalkák sms-ben szállnak”. Hol van már a várakozás, a felkészülés, a reménykedés csendes időszaka?! Minden felgyorsult, személytelenné vált.
De hagyjuk! Ezt is megírtam már. És a számvetést, amely ilyenkor már önkéntelenül rátör az emberre? Hogy volt-e értelme a múló évnek, vagy csak hiábavalóan peregtek el a napok, egyik a másik után? Bevallom, én gyakran az utóbbit érzem. Sebesen, feleslegesen gyorsan suhant el felettem ismét egy esztendő, és semmit vagy csak nagyon keveset valósítottam meg abból, amit szerettem volna. Majd jövőre, mondogatom a naiv kis köszöntővel: ''Új esztendő újat hozzon, régi jótól meg ne fosszon. Ki barát volt, az maradjon, ki elindult, az haladjon”.
Annyiszor elmondtam már, mert valóban fontosnak tartom, hogy legyen a karácsonyi asztalunk gazdagon vagy kissé szegényesebben terített, de az almát vágjuk annyi részre, ahányan vagyunk, és osszuk szét egymás között. Hogy együtt maradjon és összetartson a család. Hiszen annyi házban ünnepelnek a szeretteik nélkül. Akik már soha többé nem kopognak be az ajtón. Nemrégiben, éppen december első napjaiban beszélgettem olyan könnyes szemű, megtört szülőkkel, akik a gyermeküket vesztették el. Csak a hallgatás, a némán feléjük sugárzott megértés erejében bízhattam, mert ilyenkor üresen kongónak, hamisnak tűnik minden szó. A vigasztaló még inkább.
Igen, a bensőmben kavargó érzéseket ezúttal sem tudom közhelyektől mentes tiszta gondolatokká formálni. Pedig annyi mindent szeretnék mondani például annak az ismerősömnek, aki azt állítja, őt nem érdekli a karácsony. Sajnálatot érzek iránta, de ismét csak hallgatok, mert félek, megsérteném a rábeszélő lelkendezésemmel. Úgysem tudnék megfelelő szavakat találni számára, mert neki kell azokat megfogalmaznia. Úgy szeretnék némi bölcsességet adni a tévelygőknek és tépelődőknek, de azt csak a múló évek hozhatják meg. Sikert sem ajándékozhatok, mert annak csak akkor van értéke, ha megdolgozunk érte. Vagy csomagoljak inkább díszes dobozkákba egy-egy kis boldogságot? Azt sem lehet, mert az oda vezető utat mindenkinek magának kell megtalálnia. De hogyan is osztogathatnám szét azt, amit még magam is keresek?!
Valahol azt olvastam, csak kevés holmi van, ami hű marad az emberhez. Talán néhány könyv, egy szerencsepénz vagy egy folyton gyarapodó bélyeggyűjtemény. És a szülői ház karácsonyfadíszei. Én is külön dobozkában tárolom a kopott műanyag gömböket, azt a néhányat, amelyek eddig minden költözést túléltek. A karácsonyfára ugyan nem akasztom fel őket, de amíg végigsimítok rajtuk, mintha drága nagyanyám ritkuló, de számomra mindig selymes fehér haját érezném az ujjaim alatt. És látom nagyapám huncut mosolyát. Hiszen úgyis az a fontos, hogy a szívekben legyen karácsony. Ha ott nincs, akkor felesleges a gazdagon terített asztal, a mennyezetig érő díszes fa, az ajándékok. Akkor minden csak díszlet marad. Egy szokás. Mert mások is így csinálják. ''A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani.” Egy hétéves kisfiú szavai ezek. Lám, neki sikerült megfogalmaznia azt, amivel én hiába küszködöm már napok óta.