Csakugyan nincs! Legalábbis olyan értelemben nincs, ahogyan azt a szocializmus idején próbálgattuk. Amikor túl szembetűnővé vált politikusok és úgynevezett üzletemberek gyors, sőt mértéktelen meggazdagodása. Ekkor, a társadalmi béke érdekében erről kénytelenek voltunk törvényt hozni, ami egyébként meglehetősen lyukasra sikeredett.
De hogy a fiatalabbak is megértsék, miről van szó, el kell mondani egyet-mást.
A szocializmus utolsó egy-másfél évtizedében megingott a gazdaság, nőtt a munkanélküliség. Ezen a rendszer úgy kívánt segíteni, hogy enyhített szigorán, magánembereknek is lehetővé tette gyárak alapítását a ,,törvényes" munkáslétszámon fölül, illetve földek birtoklását és bérlését túl az úgynevezett 10 hektáros maximumon. A szemesebbje ezzel a lehetőséggel jól tudott élni, s nem is ez volt az igazi baj, hanem az, hogy nem tudta visszafogni kérkedési hajlamát. Olyan életstílust vett fel, ami az igazi kapitalizmusban is sérti az emberi jóérzést. Vagyoneredetet kivizsgáló bizottságok alakultak tehát a községekben, amelyeknek részint az volt a bajuk, hogy tagjainak egy része nem volt feddhetetlen előéletű, részint pedig a fentebb már említett lyukak a törvényben. Így aztán meghurcolták az egyes embereket, ahelyett, hogy kivizsgálták volna üzletelésüket. Hogy végül itt-ott megállapították egyes vagyonok gyanús eredetét, az inkább a vizsgáltak gyámoltalanságának volt az eredménye, mintsem a korrekt módon megállapított tényeknek. Ezek után nem volt meglepő - Szabadkán erre jócskán volt példa -, hogy a vizsgálódó elvtársak reggelig tartó kártyacsatákat vívtak, jóféle italok kortyolgatása közepette, az elkobzott szép, kertes víkendházakban.
Ennek tulajdonítható, hogy manapság, amikor újra gyanús módon halmozódnak a vagyonok - egyesek ezer és tízezer hektár számra képesek földeket, vagy potom pénzen gyárakat megvenni -, újra felmerül ezek eredete kivizsgálásának gondolata, sőt igénye. Ezt az új földesurak és tőkepénzesek lekezelő legyintéssel utasítják el, mondván, ilyet a kapitalizmus nem ismer, márpedig most mi is ilyen rendszerben élünk. Ami igaz!
Viszont az is igaz, hogy a régi demokráciákban, pláne a példaként emlegetett gazdagabbakban, erős adóhatóság, sőt pénzügyi rendőrség működik. Ezek feladata figyelemmel kísérni - kevésbé a vagyonok keletkezésének módját, mintsem azt -, hogy a megtollasodók adózása arányban áll-e anyagi gyarapodásukkal. Számunkra is érthető példa lehet erre az, hogy valaki drága ingatlanokat vagy gépkocsikat vásárol, miközben szerény anyagi körülmények között élő polgárra jellemző adót fizet. Ha a látható jelek és az adózás nagyságát bizonyító okmányok között nincs egyensúly - bizony megindul a diszkrét, majd a nyílt vizsgálat. Ennek első eredménye lehet a pénzbírság, súlyos esetben az elkobzás dobra veréssel, ami egyben a társadalom erkölcsi ítéletét is jelenti.
Nálunk az adóeltitkolás hagyományosan dicséretes, majdhogynem hősi cselekménynek, szinte sportnak számít. Kapitalistáéknál ez bűntett. Mert az adókat ott a keresetek és a vagyonok nagyságának arányában kell fizetni, s úgy tekintik, hogy aki nem így jár el, az nem az államot, hanem a barátját, embertársát, szomszédját károsítja meg. Mert ott is, akár nálunk és bárhol a világon, a polgárok adójából építik az utakat, az iskolákat, a kórházakat, tartják el a közszolgálatokat, az intézményeket - amelyek a lakósság érdekeit védik, és igényeit elégítik ki.
Nehéz lenne nálunk utánajárni a gazdagodásnak és az ezzel arányos adózásnak? Aligha! A komputerek világában minden elérhető és egyeztethető. Nem szólva arról, hogy elég kis ország vagyunk ahhoz, hogy széles körben ismerjük egymást, és tudjuk, kinek mije volt például a miloševiæi háborúk előtt, s mire tettek szert ezek idején, amivel megalapozták mai anyagi és politikai nagyságukat.
Az ilyen akcióhoz, persze, le kell törni a korrupciót is.