Talán nem is nekem kellett volna megírni ezt a megemlékezést.

Talán Cs. Simon Istvánnak vagy Bogdán József atyának, akik kőkeménysége vagy állhatatossága nélkül soha nem jött volna létre a Bánáti Újság. De hát ők hol vannak már!

Talán olyan ifjú kollégámnak vagy jeles közéleti emberünknek kellett volna igazán méltó megemlékezést írni, aki szorgos kutatómunkával kifog a múló időn, visszagyalogol a történések forrásához, s kissé rácsodálkozva az ott tapasztaltakra, megállapítja, hogy milyen csudadolgok történtek errefelé akkortájban, délvidéki magyarságunk egyik leggyötrelmesebb időszakában. Persze, ennek az ifjú kollégának vagy jeles közéleti személyiségnek a szilárd elhatározáson túl olyan embernek kellene lennie, aki kisközösségünk történelmét nem csak az ő színre lépésétől számolja és tartja fontosnak, emlékezésre és megünneplésre méltónak.

Mondom, minden bizonnyal lettek volna megfelelőbb személyek is a múló idő ködébe vesző jeles esemény felidézésére, de ha már a Hét Nap szerkesztősége egykori főszerkesztőjét, a Bánáti Újság egyik kezdeményezőjét és a Szabad Hét Napba emelőjét kérte fel erre a nem egyszerű feladatra, tisztelettel elfogadom. Még akkor is, ha könnyen a „saját lovát dicséri” hibájába eshetek írás közben. De hát olyan fontos számunkra ez a ló, ráadásul nem is saját, hanem bizony nagyon is közös — s még véletlenül sem túros a háta! —, hogy érdemes megpróbálni.

Milyen idők is voltak azok, amelyekben a Bánáti Újság megszületett, és a Szabad Hét Nap szerves része lett?! A titkok tudóját, a pap költőt hívom segítségül ennek a kérdésnek a megválaszolásához, a pap költőt, aki az újság létrehozásának egyik kezdeményezője, első szerkesztőségének tagja volt. Bogdán József lelkünkig hatoló verse, a Micsoda nyár! ebben az induló számban jelent meg.

„Ilyen nyarunk nem volt soha,
halálfejes a zöld moha.”

Igen, ebben a nyárban kellett nekünk a bánsági magyarság újságjáról álmodoznunk — és nem csak álmodoznunk —, amikor még azt sem tudtuk, hogy anyalapunk, a Szabad Hét Nap megmarad-e, hogy mi megmaradunk-e.

Háború volt, diktatúra volt, magyarverés volt, szegénység volt, papírhiány, nyomdahiány volt — valóban nem éltünk gyöngyszigeten. Akkor meg miért mégis? Erre a kérdésre megint csak a titkok tudója, a Bánáti Újság másik megálmodója, első szerkesztőségének tagja és állandó munkatársa, Cs. Simon István adja meg a tűpontos választ. Azóta ikonikussá vált imádságversében nem kisebb méltósághoz, mint magához a Teremtőhöz intézi fohászát:
 

„Adj a vörös vonalon
inneni Bánátnak
egy magyar lapot
(a Torontál helyett
új arcút, serényt)
hogy ne vesszen el szavunk
és zenénk
hogy ne irthassák ki génjeinkből
a maradék reményt.”

Hát ezért. Mindent ezért.

A Bánáti Újság megjelenését köszöntő, Tisztelet Bánátnak című vezércikkemben a fentiekhez még ezt tettem hozzá:

„Többször elmondtuk már: nem elég nagy hangon szónokolni a szórványmagyarság nehéz helyzetéről, a szolidaritásról, mint ahogy egyik-másik politikusunktól megszoktuk, hanem tenni kell érte valamit. Egy ilyen konkrét tett a Bánáti Újság megjelentetése… Rendkívül nehéz helyzetben, a megmaradásért folytatott harcai közepette vállalta fel szerkesztőségünk a melléklet megjelentetését, de fel kellett vállalnia. Mert nem maradhatnak a végek ilyen sokáig anyanyelvű tájékoztatás nélkül. Ott, ahol ilyen viharos erővel fúj a beolvasztás kíméletet nem ismerő kossavája, a biztató, az erőt adó, az igazságot feltáró szép magyar szó többet ér, mint a falat kenyér.”

A Bánáti Újság 1994. augusztus 18-án, a Szabad Hét Nap első évfolyamának 3., Szent István-napra készült ünnepi számának mellékleteként jelent meg 8 oldalon. Szerkesztősége az első szám impresszuma szerint: a felelős szerkesztő B. Varga László, a szerkesztőség tagjai Bogdán József, Cs. Simon István, Kőművesné Nyáry Márta, Kőműves Zoltán, Pozsár Tibor, Sütő István — nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Reperger Miklós és Zónai Gabriella. A kis szerkesztőségnek a tiszaszentmiklósi plébánia adott igazán barátságos, meleg otthont.

A múlt sűrű hóeséséből egy kép bontakozik ki ebből a legelső időszakból, s jön egyre közelebb, válik mind élesebbé. Budapesti papírtámogatásért való kilincselésből tértünk haza, velünk tartott atyai jóbarátom, az Illyés Alapítvány és a Magyar Kultúra Alapítvány elnöke, legnagyobb élő költőnk, Csoóri Sándor is. (Sándor azóta maga is alapítvánnyá vált, odaföntről ő öltözteti csodálatosnál csodálatosabb népviseletbe a Kárpát-medencei kis magyarságunk néptáncosait, énekeseit, zenészeit.) Nagy tumultus volt a határon, a megbeszélthez képest háromórás késéssel érkeztünk Tiszaszentmiklósra. Várakozás közben a koszorús költőnek és a főszerkesztőnek félretett pálinka is jócskán elfogyott, hogy mást ne mondjak: fenyegető volt a hangulat. Természetesen Cs. Simon Pista volt a leghangosabb: 8 oldal helyett 16 oldalas Bánáti Újságot követelt, s nem minden második, hanem minden héten — ezzel persze a többiek is egyetértettek. Alig sikerült közülük kimenteni Csoóri Sándort.

Hajnalra aztán minden rendbe jött. Segítettünk meginni a maradék pálinkát, s nemsokára meglett a szerény papírtámogatás is.

Nem sokkal ezután, már a Szabad Hét Nap 5. számában 4 oldalon napvilágot látott újabb mellékletünk, a Tisza mente, aztán a Szabadkai Napló, majd a Dunamellék. Ez volt az az időszak, amikor sajtótörténeti kuriózumként három Hét Nap is megjelent, az olvasó nem győzte kapkodni a fejét. A mi olvasóink megkülönböztetésül néha a mellékletes Hét Napot kérték a lapárusnál, még többen a magyar Hét Napot, amire bizony még most is büszkék lehetünk.

„Olyan dolgokat vállaltunk mi hétnaposok akkor” — írtam erről jóval később —, a legvészterhesebb időkben, amibe sokkal nagyobb és erősebb szerkesztőségek is belerokkantak volna. Az egész délvidéki magyarság tájékoztatását, szolgálatát: tömbét és szórványét egyaránt. A Szabad Hét Nap köpönyegébe burkolva letettük a Bánáti Újságot az olvasó asztalára, de mellékletként jó ideig mi jelentettük meg a Tisza mentét, a Szabadkai Naplót, a Dunamelléket, a Bácsországot, a Tháliát, aztán közösségünk »okos könyvét«, a Vajdasági Magyar Kalendáriumot… Emlékszik még valaki rá?! Vállalásainkba — szinte a legalapvetőbb feltételek híján — egy kicsit belerokkantunk, belefáradtunk, a szolgálatra ráment az életünk.”

Nem tükröztek nyugalmat ezek a Szabad Hét Nap-számok, amelyekről most beszélünk: javában tartott a VMDK—VMSZ-hadviselés, oldalainkon Csoóri Sándor levelezett Ágoston Andrással, s a saját szerkesztőségünk kiváló írástudói mellett olyan szerzők adtak rangot hetilapunknak, mint Herceg János, Illés Sándor, Beke György, Ágoston Mihály tanár úr, Faragó Árpád, Burányi Nándor, Kopeczky László, Cs. Simon István, Bogdán József…

Ezekben a hetekben volt egy nagyszabású Szabad Hét Nap-bemutatkozás a budai várban, s beszámolhattunk egy nagy csillaghullásról is: a szabadkai városháza tornyáról végre lekerült a vörös csillag, s helyét ismét elfoglalta a kereszt. Kapaszkodtunk.

Harminc év. Hajszál híján egy egész emberöltő. Mondhatnánk: mintha csak tegnap lett volna. Pedig hát dehogy. Annyi minden történt azóta a világgal, közösségünkkel s mi magunkkal is. Ami a legfontosabb: a Bánáti Újság még mindig megvan. Köszönet érte a megálmodóknak, a létrehozóknak, a benne munkálkodóknak, a megtartóknak. A bánságiaknak és a bácskaiaknak. A Hét Nap mindenkori szerkesztőségének, amely tengernyi baja közepette is életben tartotta-tartja kistestvérét.

Boldog születésnapot, harmincesztendős Bánáti Újság, s boldog születésnapot a harminc évvel ezelőtt ezekben a nyári hónapokban útjára induló Szabad Hét Napnak is.