Vagy ha fokozni szeretnénk, ám úgy, hogy ne sértődjenek meg az érintettek, azt is mondhatnánk: édesszájúak ünnepe. Mert az nem vitás, hogy mindenki ünnepként élte meg az Erzsébetlakon tapasztalható hangulatot.

Mondták az asszonyok, minden évben türelmetlenül várják, hogy meghívják őket erre a rendezvényre, mert szeretnek itt lenni, barátkozni. Nemcsak az a fontos, hogy a zsűri miként vélekedik a süteményeikről, hanem az is, hogy vannak csoportok, melyeknek éppen ez az esemény a találkozóhelyük. Természetesen tanulni is lehet az összejövetelen, hangsúlyozták többen is, hiszen a kalácsok végigkóstolása során olyan régi ízekre is rá lehet bukkanni, amelyek már szinte feledésbe merültek, esetleg egy-egy jó recepthez is hozzá lehet jutni.

A felhívásban is az szerepelt, hogy nagyanyáink süteményeivel, vagyis csak hagyományos kalácsokkal lehet benevezni a versenyre. Azt azonban emberfia nem vállalta, hogy megszámlálja, hány süteményt sorakoztattak fel ezen a rendezvényen. Pedig jó lett volna tudni! Utólag beszéltük meg az egyik zsűritaggal, Pozsár Istvánnal, hogy legközelebb megszámláljuk. Arról nem is szólva, mekkora kihívás ez az öttagú bírálóbizottságnak, mely azzal is „megtisztelte” a versenyzőket, hogy minden egyes kalácsot megízlelt. Lehet, hogy utána egy kis „édességdiétát” vezet be, de még így is megérte!

A díjazott süteményekről csak annyit, hogy az idén egy szentjánoskenyeres bejgli vitte el a pálmát, a pirosi Bácsi Aranka sütötte, a második helyet egy „csorgatott” módon készült tökös kalács foglalta el, a muzslyai Gera Erzsébet alkotása, harmadik pedig egy mézes pite lett, melyet a muzslyai Oláh Eszter hozott a megmérettetésre. Persze az asztalokat is díjazták, melyeken a süteményeken kívül voltak kézimunkák, babák, őszi termények, egyéb dekorációk. Az idén a muzslyai Nők Klubja vihette el az első díjért járó serleget, második helyre az écskai Nők Klubjának tagjai kerültek, a harmadik legszebb standért pedig az ópazovai hölgyeket díjazták. 

A nézelődők között volt egy ismerősöm, aki a családjával sétált, és kiválasztotta maguknak a legízesebbnek látszó sütiket. Érdeklődésemre elmondta, ő például vasárnaponként annyi süteményt készít, hogy legalább keddig legyen elegendő, de hiába, hét közben még egyszer kerül kalács az asztalra.

Az Édes Napon az is felmerült, vajon elővarázsolhatóak-e még a gyermekkori ízek. Az asszonyok sajnos azon a véleményen voltak, hogy ma már az alapanyagok sem olyanok, mint régen, és néha nem a várt eredmény születik egy-egy kalács készítésekor. Ám bizonyára sokan egyetértenek azzal az állítással is, hogy általában a „félresikeredett” sütemények a legjobbak, no meg azok, amelyeket végül kanállal kell megenni.

Azt talán mondanom sem kell, hogy ezen a napon Erzsébetlakon a látogatók szájából egyszer sem hangzott el a diéta vagy a fogyókúra szó. Inkább mindenki élvezte a finomságokat!

A szerző felvételei