Az elmúlt évtizedekben egészen jó profitot lehetett elérni olyan filmekkel, amelyek a világunk valamilyen típusú végét vetítették előre, és amelyekből tucatnyi készült. Nem kell ahhoz különösebb képesség, hogy felfedezzük, azért kedvelték az emberek ezeket a filmeket, mert valahol a lelkük mélyén annak a világnak a végét kívánták, amelyben éltek.
Jóléti társadalom — nyugati mese
Az USA lakossága valamivel kevesebb, mint Kína lakosságának egyharmada, de amit a koronavírussal produkált, az hallatlan. Mondhatnánk, hogy az USA lakossága a szabadság jegyében nem irányítható úgy, mint az autoritást jobban tisztelő kínaiak, de nem erről van szó. A két társadalom másként tekint az egészségügyre. Az USA-ban egyszerűen nem voltak érdekesek a — nevezzük most őket így — „nem biztosítottak”. Amíg nem volt nagy a baj, addig nem is figyeltek fel a problémára, hiszen odaát minden döntés hátterében a „business as usual” áll. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindegy, mi van, csak az üzlet menjen, működjön. Ezért nemcsak az USA, hanem az egész nyugati világ is ellazsálta a felkészülés, a védekezés lehetőségét a COVID—19 ellen.
Az USA egyébként is a felé ment el, amit a pénzügyi érdekek diktáltak. Az egészségügye nagyon sok pénzért nagyon kifinomult szolgáltatásokat nyújt. A hangsúly azon volt, hogy a kutatások egyre jobb, de egyre drágább kezelések irányába tolódjanak el. Ennek az lett az eredménye, hogy nem is gondolkodtak egész lakosságban, hanem csak a piacban, azaz olyan emberekkel számoltak, akik fizetőképes kereslet voltak, és meg tudták engedni maguknak az egészségügy szolgáltatásait (Hippokratész meg nem volt érdekes). Ezért történhet meg, hogy a filmekben harmincévesnek látszó ötvenéves hölgyek játszhatnak, mert abban van pénz, és ezért történhet meg, hogy máshol viszont az utcán halnak meg emberek, mert bennük nincs pénz.
Ezekben a hetekben tragikusan derült ki, amit már Shakespeare is tudott, hogy bizony mindannyian — csúnya ezt így leírni, de a biológia tudományában így korrekt — egy fajba tartozók vagyunk. Ezért ha vírussal találkozunk, hasonlóan reagálunk, hiszen az ember: „Nem ugyanazon táppal él, ugyanazon fegyverekkel sebesíttetik, azon kóroknak alávetve, azon irszerektől gyógyulva, ugyanazon tél- s nyártól hűvítve-hevítve […]? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha csiklandotok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?” (A velencei kalmár)
Bizony igen. Ezért ha eleve így gondolkodtak volna, lett volna elég lélegeztetőgép és ágy New Yorkban, amikor beütött a baj, és Bergamóban sem kellett volna elég lélegeztetőgép hiányában súlyos döntéseket hozniuk az orvosoknak. El kellett dönteniük, kit tesznek lélegeztetőgépre, és kit nem — az utóbbi a biztos halállal volt egyenlő.
A mostani vírus azt mutatja meg, hogy igazából nincs jóléti állam, csak egyének vannak bizonyos államokban, akik jól élnek.
Illusztráció (Pixabay.com)
A pénzügyi és a politikai elit jelszava: visszaállítani
Egyre többen mondják, hogy a világjárvány után a világ nem lesz ugyanolyan, mint előtte, ezzel szemben egyre többen akarják visszaállítani. Lazítani akarnak a munkavégzést illető kérdésekben, hogy a futószalag mindenáron menjen.
Spanyolországban (e sorok írásakor) naponta még mindig több mint 500-an haltak meg a kórházakban, amikor már arról kezdtek beszélni, hogy enyhíteni kell a szigort. Holott néhány dolgot fenn kellene tartani a járvány lecsengése után is (pl. a lázmérést repülőre szálláskor és leszálláskor), vagy erősen korlátozni a lélekromboló éjszakai és hajnali munkavégzést. Általában véve sokkal jobban kellene vigyáznunk egymásra, mint eddig. A fenti kijelentésekből viszont az is következik, hogy ha a lakosság részéről nem lesz nyomás a kormányokon, akkor nagy többségük a legszívesebben úgy tekint majd erre a járványra, mint egy közjátékra, hogy aztán ugyanúgy beindítsa a „gazdaság rakétáit”.
A fentieknél elborzasztóbb, sőt gusztustalanabb is, hogy amíg százával halnak az emberek a kórházakban, addig egyes nyugati és északi országokban azon törik a fejüket, hogy bűnbakot keressenek. És ha valaki valami kreatív dolgot próbál kitalálni, azt megtámadják.
A legjobb védekezés a támadás
Április 20-a körül jelent meg és erősödött fel a vád, mely szerint Kínának fizetnie kell, mert adatokat hallgatott el a vírusról. Nos, ez nem teljesen igaz. Eleinte a kínaiak sem tudták, miről van szó, izolálni kellett a vírust, azt pedig mindenki láthatta, hogy Vuhanban milyen robbanásszerűen terjed a kór, csak egy icipici fantázia kellett volna, hogy behelyettesítsék New Yorkkal, Sidney-vel vagy bármelyik nagyvárossal. Ezenkívül az oroszok elkérték a vírus genetikai anyagát, és meg is kapták, már fejlesztik is a vakcinát (miközben ők mást tévesztettek el, és náluk is gyorsan nő a megbetegedések száma). Az év elején Trump azt mondta, hogy Kína nagy ország, megbirkózik a járvánnyal, holott — gondolom — csak kérnie kellett volna, és az USA is megkapja a vírus genetikai anyagát. Most persze, amikor nagy a baj, a legjobb támadni. Tudomásul kell vennünk, hogy a politika a legtöbb esetben késve reagál, mert a szereplői a saját dolgaikkal foglalkoznak, ez teljesen emberi, ellenben katasztrofális tulajdonság, amikor ilyen válsághelyzetek állnak elő.
A napokban erősödött fel az a hang is, amely Orbán Viktort ismét igazságtalan módon minősítgette, mert a járványügyi helyzet kontrollálása miatt élt a kényelmes parlamenti többségével. Vajon a nyugati bírálók — de nyugodtan nevezhetjük őket rágalmazóknak is — mit szerettek volna látni? Azt a helyzetet, amely Belgiumban van, vagy azt, ahogy Svédországban észbe kapnak, hogy a vírus esetleg mégis veszélyes lehet, netán azt, hogy Budapesten olyan helyzet álljon elő, mint New Yorkban? És mit szeretett volna a magyarországi ellenzék látni? Azt, ami a budapesti önkormányzat irányítása alatt levő idősotthonban történt?
A vírus terjedésében mindenkinek megvan a maga felelőssége (Kínáé az, hogy a lakosság kontrollálatlan eredetű élelmet eszik, a nyugati világé pedig az, hogy alábecsülte a vírust), de ez most nem a vádaskodás ideje, mert ez a lényegtől, a védekezéstől vonja el az energiát. Pedig az energiára nemcsak a védekezésben lesz szükség, hanem a kór legyőzése közben és után is, mert az EU-ban még mindig azt hiszik, hogy a nyugati politikusok a megmondóemberek, pedig nem, annak lesz igaza, akit a jövő igazol. Erkölcsi értelemben pedig az nézhet tiszta szívvel a jövőbe, aki humánus, és aki minden életet értékesnek tart, és ha lehet, a kilencvenéves pácienst is meggyógyítja.
A járvány után pedig az élet nem folytatódhat ott, ahol abbamaradt, mert annak a világnak már vége.
