Fehér Miklós 1994-ben született Zentán. Jelenleg az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének doktori iskoláját végzi. Első kötete 2016-ban jelent meg, a címe Fekete normalitás.

A Minden rendben lesz című kötetének mintegy felvezetéseként a Facebookon egy komoly életrajzi vallomást tett közzé. Brenner János azzal indította a beszélgetést, hogy ez a mély kitárulkozás, melyben egy pici csalódottság is megjelenik, számára szerkesztőként is újdonság volt, felmerült benne, kellett-e volna tudnia erről vagy nem, hiszen egy irodalmon kívüli dologról van szó. Arra volt kíváncsi, mi ösztönözte a szerzőt a könyv összeállítására, s e kettő mennyire volt egymással kapcsolatban.

— A kiírás, mellyel beharangoztam a könyvet, erősen személyes jellegű volt, magánéleti dolgokat tartalmazott, hiszen az első kötetem megjelenése óta rengeteg rossz dolog történt velem és a barátnőmmel, aki már a feleségem. Egy durva statisztikával ha élhetek, azt kell mondjam, hogy hét év alatt a családból minden évben több mint egy embert elveszítettünk. Az elsőnél ez egy nagy trauma, felfoghatatlan dolog, de az ember túlteszi magát rajta. Jön a második, harmadik, negyedik, s amikor megtörténik az ötödik is, s egymásra rakódnak mindezek, már nem azzal van probléma, hogy valaki meghalt, eltávozott a szűk családi körből, tehát nem az egyén egyéni halálával van baj, hanem azzal, hogy az előzmények egymásra rakódnak. Volt szülő, nagyszülő, testvér halála is ezek között, s a feleségemmel egyéb dolgokkal is küzdünk. Amikor megjelent a kötet, felmerült bennem, hogy kiírjam-e mindezt magamból. Ketten döntöttünk a feleségemmel, s végül megtettem, mert rájöttünk, hogy másokkal is történik hasonló dolog. Ahogy az első kötetem kapcsán, ahol az öngyilkosság és a depresszió kerül középpontba, nincsenek ezek tematizálva. Én hiszek az irodalom diskurzusteremtő erejében, ez a gondolat állt a szöveg mögött. A kötet összeállításakor viszont még nem történtek meg ezek velem, de tudtam, mennyire játszik szerepet mindebben — osztotta meg a hallgatósággal Miklós, hozzátéve, hogy a kötet strukturáltságakor nem innen indultak. A két recenzensnek is nagy szerepe volt benne (Döme Szabolcs és Antalovics Péter), hogy óriási fejlődésen menjen át a kézirat, míg elnyerte a végleges formáját.  

Szóba került, hogy Miklós az említett kiírásban arról is beszél, hogy már nem biztos abban, hogy az írás továbbra is marad az életében. Kérdés, ez változott-e azóta, túltette-e magát dolgokon a kötet megjelenése óta.

— Amikor beiratkoztam az egyetemre, azt hittem, aki befejez egy egyetemet, az okos ember. Ez egy hét alatt megdőlt. Aztán ahogy haladtam előre, azt gondoltam, akinek van doktori címe, az biztos sok mindenhez ért. Beiratkoztam a doktori képzésre, s volt egy időszakom, amikor mindenre azt mondtam, hogy én nem tudom. Mert azt vettem észre, hogy nem értek semmihez. Még a kutatási területemen belül is csak egy szeletében tudom előrevinni ezt az egész diskurzust. Nem értek dolgokhoz. Hiába éreztem azt, hogy az íráshoz talán valamennyire van tehetségem, érzékem, sajnos vannak dolgok az életben, amikhez nem elég, amiket nem lehet szavakkal elmondani. Így a végén maradt a hallgatás, ami mögött érzelmek tömkelege bújik meg, de nem tudom őket papírra vetni. Ezek a szövegek, amik a kötetben szerepelnek, szinte mind megjelentek korábban, de nem végleges formájukban, ahogy a kötetben. Egyelőre nem látom azt, hogy a szépírással hogyan tudnék tovább foglalkozni. Van elképzelésem, de nem érzem az energiát arra, hogy nekiüljek, s megírjam, amit szeretnék — hangzott a válasz.

Brenner János vette át a szót, aki a könyv három fontos fejezetcímére kérdezett rá, melyek a Gyerekjáték, Kételkedés és az Irtózat. Mi lehet az összefüggés közöttük?

Miklós elmondta, hogy a három nagyobb tartalmi egység egymást követi, egyrészt a történetek szereplőinek életkora, másrészt a narratíva, stílus szempontjából is. A gyerekkori, elmélkedős, felhőtlen pillanatokat átélő kortól a fiatal felnőtt koron át a felnőttkorig, melyben már ott van a csalódás, kételkedés, irtózat a közegtől, melyben a szereplők élnek. A szerző megfordította a rendszert, hiszen nem novelláskötettel indított, hanem egy regénnyel, a jelen könyv pedig szövegfragmentumokból áll össze.

— Szerepel ott egy alcím: Egyszerű történetek. Nem vagyok biztos abban, hogy a szövegek mindegyike megfelel a novella műfajának. Még nekem is furcsa, hogy az első miként lett regény, a második pedig novelláskötet. Én jelenleg is inkább novellaíróként tekintek magamra. Természetes folyamat volt, hogy ez így alakult, de ennél a kötetnél egyfajta tudatosság is volt benne. Nehezebben fókuszálunk dolgokra, egy regényt lehet, hogy nehezebben olvasunk. Fel kell osztani rövid fejezetekre, hogy fókuszálni tudjunk rá. Az jutott eszembe, hogy ha a novellákat szerkesztem meg kötetté, talán a fiatalok, akik most olvassák, könnyebben be tudják fogadni ezeket az egyszerű történeteket — magyarázta Miklós.

Brenner az első, Fekete normalitás című kötet kapcsán szóba hozta annak lélektani vonulatait, pszichológiai síkjait, melyek jelen kötetnél is felmerülnek egy-egy szövegben, ahol azonban már egy komoly, társadalomkritikai él is megjelenik, a narrátoroknak ezzel a társadalmi berendezkedéssel való konfliktusa, potenciálkülönbsége. Arra kérdezett rá, hogy ez mennyire volt tudatos.

— Tudatos volt, viszont annak ellenére, hogy voltak személyes megnyilvánulásaim a kötettel kapcsolatban, a narrátorok már más tészta. Azt viszont nem tagadom, hogy mi mind, akik itt vagyunk, tudjuk, hogy vannak bajok lokális kis közegünkben, felmerül a kérdés, hogy miért nem beszélünk ezekről a közéleti kérdésekről. Nem merjük megemlíteni őket. Hozzátenném, én most is itt élek. Lett volna más lehetőségem — s most is lenne — máshol élni, de azért vagyok itt, ahogy sokan mások is, s azért működnek intézményeink, médiatereink, mert sokan vagyunk itt, akik szeretik ezt a közeget. Én szeretem azt, hogy Zentán kimehetek a Tisza-partra sétálni, ha ideges vagyok, vagy Újvidéken meg tudok állni a banjalučki ćevaposnál enni egy jó kajmakos-hagymás csevapot, vagy el tudok menni Szabadkára, s mindig beleboltok egy ismerősbe. Ezért egy kicsit kérdőre is vonnám magunkat, hogy miért nem próbáljuk meg tematizálni a társadalmi problémákat. Válaszokat nem feltétlen tudunk vagy nem mindenki tud felvetni, de már azzal is előrébb lennénk, ha a kérdéseket feltesszük.

A beszélgetés során szó esett még fejlődéstörténetről, változástörténetről, illetve a Minden rendben lesz című könyv illusztrációiról s annak alkotójáról, Nagy Abonyi Dávid — Davie-ről is.

— Az első kötetem Kincses Endre illusztrálta, ehhez a mostani szövegvilághoz azt éreztem, nem annyira illeszkednének az alkotásai. Davie-vel az első kötet kapcsán ismerkedtem meg, ő is zentai születésű, s egy hosszú üzenetet írt nekem, hogy milyen sokat segített neki a könyvem, hiszen az ő magánéletében is voltak hasonló jellegű problémák. Ezután követtem a pályáját, s azt gondoltam, legyen ő az illusztrátorom. Elküldtem neki a kéziratot, és jött is a válasz: van egy elképzelése. Ekkor elküldte az Amigdala fotósorozatának első verzióját, amiről azt éreztem, jól illeszkedik a kötethez — tudtuk meg Miklóstól.

A kötetben csak Vajdaságban használatos szavak is megjelennek, s ennek kapcsán felmerült, mennyire kell „magyarítani”, de nem történt túl sok változás. Vajdasági jellege van a könyvnek, de Miklós elmondta, hogy azért reméli, Magyarországon is olvassák majd, hiszen a kontextusból felfedezhető a mondatok valódi jelentése, nem kell jelmagyarázatot fűzni hozzájuk.

A kötet bizonyos szereplői, a gyerekek sok esetben csúcstartónak tartják magukat, olimpiai bajnok jégtáncosnak, de köztünk élnek, a nenához járnak, patikát húznak, Yugót vezetnek.  

A szerző elmondta, hogy amikor ritkán tv-t néz, akkor általában sport megy, tenisz, foci, biciklizés, kosárlabda, s jólesett számára megalkotni ezeket a szövegeket, a gyermeki önfeledtségről írni, amikor még nem törődünk a világ dolgaival, s elképzelt valóságban élünk, legyőzhetjük Nadalt a Roland Garros döntőjében.

— Jólesett belebújni a gyermeki ártatlanság világába — zárta sorait Fehér Miklós.