Karna Margit színművész 1931. február 11-én született Kishegyesen. A Topolyai Népszínház és a Szabadkai Népszínház tagja. Számos kitüntetés, elismerés birtokosa, többek között: Szabadka város díszpolgára, a kisvárdai Életműdíj kitüntetettje. Főbb szerepei: Anna királynő (Scribe: Egy pohár víz), Bernarda Alba (Lorca: Bernarda Alba háza), Dorinne (Moliére: Tartuffe).

Karna Margittal gazdag életútjáról a közelmúltban Kisvárdán megrendezett Határon Túli Magyar Színházak XIX. Fesztiválja után beszélgettünk. A művésznőt három díjjal is kitüntették: a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza díjával a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban a Tangó, illetve a szabadkai Népszínház magyar társulata Moliére című előadásában nyújtott kiemelkedő színészi teljesítményéért. Ugyancsak ő kapta meg a Duna Televízió különdíját is a Kézjegy című portréfilmsorozatban nyújtott teljesítményéért, illetve Karna Margit hozhatta haza a Kisvárdai Lapok Szerkesztősége által felajánlott díjat is. Interjúnkban pályakezdéséről, az élet küzdelméről, a mai vajdasági magyar színházi világról kérdeztük, valamint arról, hogy hogyan érzi magát.
* Hogyan és miért lett Önből színész?
- Véletlenül. Rendeztek egy Moliére-darabot, s felkértek, hogy szerepeljek benne. Aztán belekerültem ebbe a körforgásba, s itt maradtam. Bár többször megfordult a fejemben, hogy így viszont nem kerülhettem egyetemre, de aztán rájöttem, hogy az élet bizony jóval nagyobb tanítómester, mint bármelyik iskola.
* Pályafutását Topolyán kezdte, aztán a körülmények úgy hozták, hogy Szabadkán folytatta. Hogyan tekint a kezdetekre?
- Nem volt ennyire tudatos számomra a színjátszás. Fiatalok voltunk. Talán nem is tudtuk, hogy mit csinálunk. Csak azt tudtuk, hogy a vidéket is kell járni, oda is el kell menni, el kell vinni a magyar szót. Szabadka nagy változást jelentett számomra. Itt nem szívesen fogadtak minket. Nagyon-nagyon meg kellett szenvedni, küzdeni és dolgozni, hogy megmutathassuk, mire vagyunk képesek. És hogy elfogadjanak minket. Kinek sikerült, kinek nem. Volt, aki elmenekült innét, s az sem titok, hogy egy tagunk öngyilkos lett. Aztán fokozatosan feljebb jutottunk a szamárlétrán. Személy szerint nagyon sokat köszönhetek férjemnek, Pataki Lászlónak.
* A szabadkai színtársulattal bejárta az egykori Jugoszlávia magyarlakta településeit, egészen Szlovéniáig. Mi volt az a hajtóerő, amely ezekbe a mikrorégiókba is elvitette Önökkel a kultúrát és a művészetet?
- Ez a törekvés már a topolyai színház részéről is megvolt. Akkor a Bánságot jártuk. A szabadkai színház műsorpolitikája szorgalmazta, hogy Szlovéniában is fellépjünk. Visszatekintve ezekre az évekre úgy vélem, fontos volt ez akkor, s örülnék, ha ma több lehetőség adódna arra, hogy színészeink járják a vidéket.
* Melyik darab az, amelyről úgy véli: valóban meg kellett szenvedni érte?
- Ezt azokra a darabokra mondhatom, amelyekben nem azt a szerepet kaptam, amelyet szerettem volna - vagyis amelyekben statisztálni kell, illetve amely szerepben az ember nem tudja kihozni magából azt, amire képes. Azokat a darabokat, amelyek a sikert hozták meg számomra, nem sorolom ide. Egész fiatal asszony voltam még, amikor Zilahy Fatorony c. előadását játszottuk. Ezt soha, de soha nem felejtem el. Akkor még nem volt gyermekem, s ennek a darabnak a szép meséje úgy meghatott engem, hogy utána azt a kollégát, aki a fiam szerepét játszotta, soha az életben senkinek nem volt szabad bántania, mert az nekem nagyon fájt.
* Kevesen tudják, de most már ez sem titok: az elmúlt rendszer megkeserítette a családja életét. Honnan volt mind Önben, mind a férjében annyi lelkierő, hogy a nyomás ellenére is kiálljanak a színpadra, hogy kiálljanak a művészetért?
- Ennek voltak hátrányai. A színpadon nem tudtak minket egészen megalázni, de az életben annál inkább. Nem jutottunk el olyan helyekre, mint azok, akik párttagok voltak, nem hallgattak meg minket szívesen sok helyen. Szerintem a művésznek nincs szüksége párttagságra. Most, a demokráciában sem. Szimpatizálni szimpatizálhat valamelyik opcióval, de azt magában kell tartania. Annak idején mindez kényszer volt, de mi nem voltunk hajlandóak ennek a kényszernek alávetni magunkat.
* Általában megkérdem a színészektől, hogy mi a véleményük a komédiásról és a varázslóról...
- Nem tudom, hogy miért van ez a kategória, miért kategorizálnak. Szerintem a jó értelemben vett komédiázáshoz hatalmas tehetség kell. Nem könnyű feladat. Sőt, éppen ellenkezőleg! De varázslónak sem könnyű lenni, mert bizony vannak olyan szerepek, amelyekben erre van szükség. De hiába varázsló a színész, ha nem adatik meg neki a varázslat lehetősége, mert akkor nem tud csodát művelni.
* Hogyan látja a mostani vajdasági magyar színjátszás helyzetét?
- Nem tudom, hogy vagyok-e abban a helyzetben, hogy erről nyilatkozzam. A szerény magánvéleményem szerint nem ártana, ha több színházunk lenne. Nevelik a gyerekeket, s egy-két év múlva már nem lesz helyük. Hacsak nem lesznek nagyobbak a társulatok, vagy nem nyílnak új magyar színházak! Azt hallom, hogy egy-két végzett fiatal nem kapott állást. Pár év múlva pedig a helyzet tovább romolhat, ha nem teszünk lépéseket ellene. Ezért nem volna rossz, ha lenne színházunk Zentán, Nagybecskereken, vagy - mint régen - Zomborban. Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez utóbbi reális lehetőség. Annak viszont külön örülök, hogy Magyarkanizsán megmozdult valami ezen a téren.
* Milyennek látja az életét Szabadkán?
- Istennek hála eljárok egy-egy koncertre, könyvbemutatóra, vendégszerepléseket nézek meg. Jól érzem magam ebben a városban, mert az ember igazán csak ott érzi jól magát, ahol otthon van.