Nem tudom, hány fajtámbeli él szerte a nagyvilágban. Új Zélandtól Grönlandig. Az Északi-sarkvidéktől a Déli-sarkvidékig. Mert bizonyára még ott is akad belőlünk. Meglehetősen szétszóródtunk. Persze nemcsak mi, magyarok, de hát itt most speciel rólunk lesz szó, anélkül, hogy ezzel ,,magyarkodni' szeretnék, ami, mármint a magyarkodás, bizonyos költők tökén jön már ki, azon költőkén, akik versírás közben nem átallják azoknak az igéit, főneveit használni, akiknek a nyelvén a rímeket faragják.
Tehát nem tudom, hány nyelvtestvérem él szétszóródva a földkerekségen, valahol valakik talán ezt is számon tartják, ötven évvel ezelőtt jó kétszázezer futott világgá, száz évvel ezelőtt másfél millió, ha ezen utóbbiak között akadhattak tótok, románok, ruszinok is, mert ők még az úgynevezett Nagy Magyarország területéről vándoroltak ki, ám a kivándorlás tart a mai napig, ha nem is akkora lendülettel, mint a huszadik században. Innen, a mi kolbászkerítéses, tejjel-mézzel folyó Kánaánunkból is folyt a kivándorlás, sőt tart a mai napig; a legutóbbi balkáni háború idején vagy ötvenezer, azaz tíz kishegyesnyi magyar hagyta el a Délvidéket, a baranyai, szlavóniai testvéreink is fogynak, a muravidékiek alig tennének ki két Kishegyest. (Azért emlegetem annyiszor ezt a falut, mert bizonyos szempontból ez a mércém; ha a Költő a Mindenséggel mérte magát, jómagam csak a szülőfalummal, ami nem is kevés.)
Azokat a nemzettársainkat (nem tűnik ez túlzott magyarkodásnak, mármint az a szóhasználat, hogy nemzettárs meg ehhez hasonló?), akik Kaliforniában, Dél-Mongóliában és Észak-Afrikában leltek új hazára, azok, ugye, távol az óhazától, az úgynevezett diaszpórában élnek, tehát szétszóródva más népek között, spanyolok, portugálok, svédek, hottentották közvetlen szomszédságában. A frissen kivándoroltak egyelőre anyanyelvi szinten beszélik az anyanyelvüket, az unokáik már a Toldira is azt fogják mondani, hogy oké.
Végül is hány magyar él a diaszpórában? Egymillió? Hány kishegyesnyi település ,,jönne ki' belőlük? Egy csinos kis Magyarország. A létező se túl nagy, de ezt ne feszegessük, mert bizonyos poéták idegeit máris borzolja, túlborzolja ez a magyarkodás.
Vajon az felborzolta-e a idegeiket, amikor meghallották, mégpedig szavahihető felelős (magyar) államférfi szájából, hogy a jelenlegi Magyarország határain túl több mint félmillió, hatszázezer nemzettársunk él szórványban? Ez, ugye, egy újabb kategória s egy újabb sors, persze, nem speciel magyar sors, mert más népek fiai és lányai is élnek szórványban s róluk se igen akar tudomást venni az Európai Unió. Az Európai Uniónak nemcsak a szórványban élők sorsa a legkisebb gondjuk, néha a tömbben élő kisebbségeké is.
Mert ez lenne a harmadik kategória, az úgynevezett tömbben élő magyarok, románok, oroszok, stb. akik ugyan - egyelőre - csakugyan tömbben, tömbökben élnek, az anyaországuk határán kívül. Ezt az ,,életformát' ugyan nem ők választották maguknak, ettől függetlenül van, létezik. Esetünkben kb. hárommillió magyar él az anyaország határain kívül, s hogy hogyan kerültek oda, ennek megállapítása még a történészekre vár. Megállapíthatjuk tehát, hogy Magyarország határain túl minimum négymillió magyar él. Hány Kishegyest lehetne belőlük benépesíteni? Erre ugyan az elkövetkező századokban nem kerül sor, így az ebből adódó problémát az Európai Uniónak és az ENSZ-nek kell valahogy megoldania, ha lesz hozzá türelme, érzéke és elég eurója.
Viszont van ennek a problematikának egy olyan vetülete is, amit kizárólag nekünk kell, kellene megoldani, ha a továbbiakban is el szeretnénk látni a diaszpórát kiváló magyar szakemberekkel, Nobel-díj-jelöltekkel, a szórványban élő testvéreinket lelkesedéssel, a tömbben élőket pedig helyben való boldogulással. Ez pedig nem más, mint a demográfiai katasztrófa megfékezése. Most hozták nyilvánosságra ugyanis, hogy Magyarország lakossága az elmúlt tizenöt év alatt félmillióval csökkent! Félmillióval. Csaknem kétszer annyival, mint a délvidéki magyarság száma. Hány új Kishegyest népesítene be félmillió magyar? Százat. Kereken százat.
Persze, a nagy Oroszország lakossága, lélekszáma is csökken, az Európai Unióé is, de nem tehetek róla, hogy én elsősorban mindent azoknak a sorsával mérek, akikhez a sorsom kötött.
Még akkor is, ha ez bizonyos költők és írástudók szemében magyarkodásnak tűnik. Ami nekik már a micsodájukon jön ki.