— A korombeli, hetven körüli asszonyok többsége nyugdíjas, boldog szülő és a legtöbb esetben nagyszülő is — állapítja meg Vera. — Én meg csak egy mozgássérült, félresikerült szerelemgyerek vagyok, aki élete majdnem minden percét másoknak ajándékozta. Az édesanyám egy rendkívüli szépséggel megáldott lány volt, aki a terhessége miatt szakította meg középiskolai tanulmányait. Állítólag az egyik tanárától esett teherbe. Én voltam a szerelem gyümölcse a családban, mindenki így fogadott el. Már iskolás voltam, amikor anyám férjhez ment egy gépészmérnökhöz, akinek a felesége szülés közben halt meg. Így a házasságba egy nálam két évvel idősebb fiút hozott. Soha nem volt gond a családunkban, olyan jól megértettük egymást, mintha vér szerinti rokonok lettünk volna. Született egy testvérünk is, szüleink közös gyermeke, de nem volt kivételezett helyzetben emiatt — mindhárman egyformák voltunk.

A mostohaapám üzemi igazgatóként dolgozott, ezért nem voltak anyagi gondjaink. Egy kétszobás lakásban éltünk, amíg fel nem épült a háromszintes, modern családi házunk. Anyámnak nem volt ugyan állandó munkahelye, de olyan gyönyörűen hímzett, horgolt és kötött, hogy egyedi darabjai mindig vevőre találtak. A bátyámnak a motorkerékpár volt a szenvedélye, később ez lett a veszte is. Szinte nem volt olyan motorverseny a környéken, amelyen ő ne vett volna részt. Egy ilyen alkalommal járt szerencsétlenül, deréktól lefelé megbénult. Ezt nem tudta elviselni, és a szerencsétlenség után egy évvel megmérgezte magát. Ez a kerekesszék az övé volt.

A veszteség teljesen megváltoztatta a nevelőapám viselkedését. Az volt a rögeszméje, hogy az elsőszülött fiát azért veszítette el, mert nem részesítette megkülönböztetett szeretetben, hiszen neki nem volt igazi anyja. Ettől kezdve pedig minden szeretetét, figyelmét az öcsémnek szentelte — olyannyira, mintha én nem is lettem volna többé a család része. Megromlott a viszonya anyámmal is — már árnyéka sem voltunk a régi családnak. Egy ideig kínlódtunk, mindenki igyekezett a maga módján enyhíteni a helyzeten, de mindhiába. A mostohám inni kezdett, eleinte csak módjával és titokban, később viszont már a munkahelyéről hozták haza holtrészegen. Nemcsak a tekintélyét, de a munkahelyét is elveszítette, és valószínűleg a szégyen ölte meg — még hatvanéves sem volt.

A mostohaapám halála után kezdett igazából szétesni a csonka családunk. Az öcsém akkor már az egyetemi tanulmányai végén járt, anyám minden értékesebb tárgyat eladott, hogy a testvérem megszerezhesse a diplomát. De amint befejezte a tanulmányait, pontot tett a családi életünkre is. Engem egyszerűen kitiltott otthonról, mondván: abban a házban nincs keresnivalóm, hiszen az ő apja építtette. Megnősült, az első évben a felesége ikreket szült, ezért szerintük a ház minden szintjére joguk volt, aminek következtében anyám az udvarban levő melléképületbe került, és a szomszédék présházából én is hozzáköltöztem. Anyám beteges volt, nemcsak a testi, hanem a mentális egészsége is megromlott — lelassult a mozgása, a beszéde. De mindent el tudott egyedül végezni: főzött, mosott, vasalt, és ő vigyázott az ikrekre is. Nekem nem volt hivatalos munkahelyem, de tiszteletdíjas munkát kaptam az egyházközösség levéltárában. A kis bevételemet megosztottam anyámmal — így megvoltunk valahogy.

Amikor anyám is meghalt, az öcsém három napot adott rá, hogy hagyjam el az alsó épületet. Közel jártam már az ötvenhez, sohasem volt semmilyen kapcsolatom férfival, az otthoni körülmények miatt pedig barátnőm is alig volt, hiszen szégyelltem bárkit is meghívni hozzánk. Próbáltam emberséges hangon beszélni az öcsémmel, megértetni vele, hogy semmiben sem vagyok felelős, ráadásul jogom van a családi ház egy részéhez, hiszen az anyám is hozzájárult annak felépítéséhez. Az öcsém azt mondta, a házra hivatalosan csak neki van joga, és tanuljam meg öregségemre, hogy a jognak nincs köze a humanizmushoz. A jog szerint a ház őt illeti meg, a humanizmusra pedig magasról tesz, ő nem jótékonysági intézmény. A viták egyre gyakoribbak lettek, és egy veszekedés hevében dühében lelökött a lépcsőről. Gerincsérülésem következménye, hogy — jog és humanizmus nélkül — birtokba vettem a „bátyám” székét. Mintegy tizennégy évig pereskedtünk, és a végén ő nyert. Azt mondta, nem kér perköltséget, vegyem úgy, hogy ezt fedezi anyánk hozzájárulása a házhoz. Ez a pici kis „otthon” az egyházközösség tulajdona, emberségből tették lakhatóvá számomra. Nekem csak a feljárót kellett megcsináltatnom, így most akadálymentesen közlekedhetek. Én már nem hiszek sem a családban, sem a jogrendszerben, sem az emberségben, hiszen lépten-nyomon azzal találkozunk, hogy életünk minden területén eluralkodott az erőszak. Hát miért volnék én a kivétel?