— Nekem is, mint bárkinek, volna bőven mit mesélnem az életemben eddig történt eseményekről — mondja Géza. — De azt hiszem, sokkal többet teszek azzal, ha a fiatal vagy a középkorú családok sorsáról beszélek, melyek az utóbbi húsz évben tömegesen vándorolnak el innen, egy jobb, emberibb sorsot kergetve. Köztük én is. Ezt a beszélgetést valamennyiünknek szentelem, hogy majd az unokáink is elolvassák, miért hagytuk el annyian a szülőföldünket. Mert azt hangsúlyozni kell, hogy idegenben — még ha sok pénzt keresünk is — csak jöttmentnek tartanak bennünket az ottaniak. Én egy valamikori középosztálybeli családban születtem első gyerekként. Utánam jött még egy fiú, aki már középiskolás korában Szegedre került, ott fejezte be az egyetemi tanulmányait is, megházasodott, és ma is ott él. Érdekes, sosem mondta, hogy visszakívánkozik ide. Amikor anya meghalt, apát is kivitték hozzájuk, akit ott is temettek el.

Én szakmát tanultam, de az én generációm olyan szerencsétlen időben kezdte meg az igazi életet, amikor itt már düledezőben volt a híres ország, és hamarosan össze is rogyott. Megindult az őrületes visszafejlődés, a valamikor egy országba tartozók nemzeti alapon történő gyűlölködése, melyet hihetetlen alapossággal sikerült belenevelniük a gyermekeikbe is. Mintegy ezzel garantálva, hogy errefelé az élet soha többet ne legyen normális.

Ahogy leszereltem, sikerült munkát kapnom, de amint szétesett az ország, a gyárak, vállalatok is egymás után mentek tönkre, a munkások pedig az utcára kerültek. Utána már mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Virágozni kezdett a zugkereskedelem, mindenki árult, vett valamit, egyszóval igyekezett annyit keresni, hogy a család ne éhezzen. Akkor indult meg először az igazi kivándorlás, nemcsak az európai országokba, de az óceánokon túlra is. Már én is nős voltam, a feleségem az első gyermekünket várta. Amikor megszületett a lányunk, olyan szegények voltunk, hogy nem volt pénzünk rendes vászonpelenkára. Anyósom és az anyám a régi parget alsóneműjükből varrták a pelenkákat. Sem a feleségem, sem én nem dolgoztunk sehol.

Nekem sikerült eleinte a bolhapiacon egy görkorcsolyát áruló macedón férfinál „munkát” kapni. De rövid ideig tartott. Egy ismerősünknek köszönhetően felvettek egy vegyeskereskedésbe elárusítónak a határ magyarországi oldalán, mert akkor mi onnan hordtunk ide mindent. Nagy hasznomat vették, mert beszéltem szerbül. De itt sem tudtam sokáig maradni, kimartak maguk közül az ottani magyarok, mert állítólag elvettem egynek a kenyerét. Kétségbe voltunk esve. Még csak ígéretet sem kaptunk arra, hogy egyszer majd ismét dolgozhatunk itthon. Amikor lehetővé vált a kettős állampolgárság megszerzése, a feleségem és én az elsők között voltunk, mert ahogy Magyarország belépett az unióba, valamivel jobb lett ott a helyzet. Hát jelentkeztem egy hirdetésre, Kecskemétre kerestek munkaerőt egy gyárba. Felvettek, és egy munkásszállóban helyeztek el, négyen laktunk egy szobában. Havonta egyszer a gyár költségére hazajöhettünk látogatóba. Rendesen, idejében kaptuk a fizetést, be voltunk jelentve, és a kereset is sokkal jobb volt, mint amilyet itthon bárhol kaptam volna. Öt évet dolgoztam ott. A lányom már iskolás volt, és én összesen nem töltöttem el vele egy évet, ha mindent összeadok! Csak annyival tartottunk előrébb, hogy már nem volt adósságunk, a lányom tizedik születésnapjára vettünk egy kerékpárt és egy számítógépet. De a lánynak is egyre több kellett, a szülői ház pedig, melynek egy részében lakott a családom, renoválásra szorult, és mindezt már a magyarországi fizetés sem bírta el, mert időközben ahelyett, hogy nőtt volna, csökkent. Megbeszéltük a feleségemmel, hogy megkísérlem az egyik volt tagköztársaságban az elhelyezkedést. Úgy gondoltuk, könnyebb lesz, mint ha Németországba mennék, annál is inkább, mert a nyelvet nem beszélem. Egy ismerősünk által sikerült Fiumében állást kapnom, elég szép fizetésért. Már második évemet töltöm ott — igaz, ritkábban látom a családomat. Amikor legutóbb otthon voltam, a feleségem azt mondta, ha így folytatom, lassan majd egy óceán túlpartján kötök ki. De megállapítottuk, hogy kénytelen vagyok így élni, amíg el nem kapom az Isten lábát. Akartam én már előbb is hazajönni, de igazából senki sem kapkod utánam, azzal gúnyolódnak, hogy én már megszoktam az idegen gazdáknál a seggnyalást, hát folytassam tovább. Arra senki sem tudott felelni, itthon mit kell nyalni azért, hogy az emberhez méltó körülmények közötti élet ne legyen elérhetetlen álom. Talán valamelyik pártiroda márványküszöbét?