Ha élne az édes, akkor most együtt nézve a tévét, bizonyára sírva fakadna. Mert a képernyőn napi hír már a fejét föl-fölvető madárinfluenza. S arra, Békés megyében is mindig sok-sok volt a szárnyas: ezrével és ezrével tenyésztették a libákat, a sápogó kacsákat. S az ottani szállások világában garmadával legeltek, kaparásztak a csibék, tyúkok, gyöngyösök, piros taréjú kakasok.
No, de mifelénk, Bácska szívében is, mint völgyparti barátom csaknem kilencvenéves szállásán, ahol a nagy eperfán térnek nyugovóra a szárnyasok. Eshet ott az eső, hordhat havat a szél, akkor sem hagyják el ,,eperfafészküket'. Vajon mi lesz velük, a jóféle szállási szárnyasokkal? Erről szerencsére még nincsenek riasztó hírek, de... a vírus ördöge nem aluszik. S ha ott is beüt a vírusménkő, akkor... hát mi lesz a mennyei kakaspaprikásunkkal? Miből főzi Homolya Piroska a törökfalusi Nyárfa vendéglőben a híres paprikást, amit lyukacsos, dióban hempergetett palacsinta követett? Mert ezt a menüt végigették, degeszre tömött gyomorral, külországi vendégek is.
És jó anyám libái.
Erről gyakran mesélt. Hadiözvegy édesanyját, öreganyámat, sok-sok mindenre rákényszerítette az élet. Az ősanya a többi között kofáskodásra adta fejét.
- Tudod - fogott bele az elbeszélésbe anyám -, egyszer-kétszer sok-sok libánk volt. Mi, kislányok letereltük őket oda, az adai kompjárás fölötti lóstrandra. Élveztük is a fák hűsében a pásztorkodást, a libuskák meg, amikor jól belegeltek, lefetyeltek a Tisza vizéből. Egy délelőttön azonban valami megzavarta őket, kibontották szárnyukat, s mint a vadludak, röpültek a komp felé, de még azon túl is. Sírva-ríva szaladtunk utánuk, mindhiába. Szerencsére akkor eveztek fölfelé vagy lefelé, már nem tudom, a Sárga Part felől az adai halászok. Azok a ladikjukból vagy onnan kilépve, látva a picsogó pendelyeseket, visszaterelték az akkorra már megnyugvó libákat.
És a libatömésű. (Amit majd tilt az EU.)
Öreganyám ,,üzlettársa', Fischer Róza néni, k. u. k.-hadiözvegy, szintén szatócsboltos, kiszimatolta, hogy kelendő lesz a liba. Hogy nála, az udvarában csináljanak szárnyékot a libáknak. Majd anyám nővére meg a szomszéd Istenesék lánya fogják tömni őket. Télvíz idején! S ha meghíztak, majd jön Szabadkáról a teherautó, viszi föl az árut Hartman őnagysága vágóhídjára.
Behavazta a tél az utcákat, a házakat, be Róza néni udvarát, ellepte a hó a libák szárnyékát is. A három lány, miután elhányta a szárnyékokhoz vezető útról a havat, hozzáfogott a töméshez. A nagy vödrökben a kukorica, de hideg volt a tégla, amire ültek, hiába igyekeztek megmelegíteni a fagytól elgémberedett ujjaikat a libák szárnya alatt. Ott is fagyos hó volt.
- Úgy megfáztam, hogy a háromszáz liba tömése után belázasodtam - mondta az édes. - Vitt is anyám nyomban a Pethő doktor úrhoz, aki azt mondta, tüdőgyulladásom van. Attól fogva a kemény hadiözvegy anyám úgy vigyázott rám, mint a szélben hajladozó facsemetére.
Anyám libái.
Az adai Tobánban születtem. Szállásiaké volt a ház, áll még hetvennégy év után ma is a sarki épület, nemrég fényképezett le előtte a barátom.
Ott nagy volt az udvar, jó anyám libákat nevelhetett. Csakhogy onnan is más bérletbe kellett költözködnünk. Egy rangos házba - ma is áll! -, de jószágot nem tarthattunk. Nos, a tobáni házból kiköltözködve ottmaradtak anyám libái. Természetesen nem vihettük őket új bérletünkbe.
- Tudod - sóhajtott anyám, már jóval nyolcvanon fölül -, sírtam, amikor mások ajnározására kellett hagyni a libákat. És szinte hihetetlen, de a libák is sírtak utánam!
Nem jósolhatok, nem tudom, mi történik majd. Mi lesz Sándor barátom eperfás szárnyasaival, a szállás körül bogarászókkal, amelyek a vegyszer helyett irtották, bogarászva, a férgeket. S ha mifelénk is aratni kezd a vírus, akkor ehetünk-e libahúst, szürcsölhetjük-e az aranyló gyöngytyúklevest, csoroghat-e állunkon, belefeledkezve az evésbe, a csirkepaprikás piros leve. Lesz-e kisgalambleves a lábadozó betegnek, komatál az újszülöttet tápláló anyának? Vagy pulykasült karácsonyra?... És a képernyőn láthatjuk, amint begyűjtik elveszejtésre a sok ezer szárnyast, elvéve kedvünket az ebédtől.