Tudunk olyan, a zsidó-kereszténység szellemét idéző írásokról is, amelyek csupán rövidített, kivonatolt formában maradtak fenn későbbi keresztény szerzők munkáiban. Kik is voltak ők? A rómaiak Kr. u. 70-ben lerombolták Jeruzsálemet, és elsősorban ez okozta a zsidó-keresztények hanyatlását. Egy korabeli forrás szerint ezek a keresztények a Transzjordániában lévő Pellába emigráltak (szöktek), és ettől kezdve ezek a csoportok még kisebb egységekre szakadva egyre jelentéktelenebbekké váltak. A Közel–Kelet területén jó néhány ilyen szekta fennmaradt legalább Kr. u. 300-ig. Keveset tudunk róluk, azt is főként az egyházatyák műveiből származó utalásokból. Ők néha zsidó-keresztény evangéliumokból idéztek, melyek közül igen sok Máté evangéliumán, a „legzsidóbb” kanonikus evangéliumon alapult. Az egyházatyák e csoportok zömét eretneknek (nem katolikusnak) tartották, ezért nem hagyatkozhatunk minden esetben az ő beszámolóikra. Három csoportról azonban elfogadható képet alkottak.

Az első és a legismertebb zsidó-keresztény csoport az ebonitáké, akik Transzjordániában éltek. A nevük valószínűleg azt jelenti: szegények. Görög nyelvű evangéliumuk Máté evangéliumának átdolgozása volt, de kihagyták belőle a Jézus születéséről és gyermekkoráról szóló elbeszéléseket, mert az eboniták elvetették a szeplőtelen fogantatás lehetőségét. Ők ugyanis adopcionisták voltak, és úgy vélték, hogy Jézus csak akkor vált Messiássá és Isten Fiává, amikor megkeresztelkedésekor beléköltözött a Lélek. Noha az eboniták sok zsidó rítust megtartottak, a templomi áldozatot elutasították, abból az egyszerű okból, hogy vegetáriánusok voltak.

A második hasonló csoport — a héberek evangéliumát megalkotó — a II. század elején jött létre Egyiptomban. Jellegzetes evangéliuma gnosztikus eszméket tükröz, s lényege a Sophiához (Bölcsességhez) hasonló női alak. Szerinte a megkeresztelkedés Jézus életének a legfontosabb eseménye, amikor a Lélek leszáll a mindennél előbb létező Fiúra, s végleges megnyugvást és beteljesülést talál benne.

A szíriai Aleppóban élt nazarénusok a harmadik csoport. Őket nem tekintették eretneknek. A Kr. u. II. században írt evangéliumuk szintén Mátén alapul, és népszerű legendák színes feldolgozásai is szerepelnek benne.

A töredékes apokrif evangéliumok közül a legismertebb a Kr. u. II. század közepén íródott Péter evangéliuma és az úgynevezett Egerton-evangélium. Ezenkívül létezik még Tamás evangéliuma és számos egyéb, nem kanonizált evangélium is.

Manapság divatossá vált, hogy különféle, valószínűleg egyházon kívüli, közéleti személyek anyagi vagy más szempontból megpróbálnak tőkét kovácsolni abból, hogy hihetetlen történeteket eszelnek ki az egyházról. Azt állítják róla, hogy megváltoztatta a Szentírást, vagy a nagy nyilvánosság elől elrejtette az apokrif evangéliumokat. Ezek az írások valójában közismertek, és a világ múzeumaiban meg is tekinthetőek. Semmiféleképpen sem tesznek semmit hozzá a már meglévő és kanonizált Szentíráshoz, magyarán az ilyen „összeesküvés-elméletek” teljességgel alaptalanok. A kutatók többsége egyetért azzal is, hogy a Jézus gyermekkoráról és a szenvedéstörténetéről beszámoló apokrif evangéliumoknak nem tulajdonítanak érdemi történeti hitelességet. Tartalmuk jelentős részét nyilvánvalóan a képzelet szülte. Ezek a szövegek azzal a céllal íródtak, hogy pótolják az újszövetségi vélt hiányosságokat, és széles körben terjesszék a keresztény tanítást. Az apokrif evangéliumok jó része a gnoszticizmus sajátos teológiai világképében fogant. Bizonyos kutatások szerint Tamás evangéliuma és az Egerton-evangélium korábban íródott, mint Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé. De az alaposabb tudományos kutatások bizonyították, hogy — mivel mindkettő tartalmaz a négy kanonikus evangéliumból származó, emlékezetből rekonstruált vagy továbbfejlesztett részleteket — később keletkeztek.

Végkövetkeztetésképpen elmondhatjuk, hogy a Jézusra vonatkozó nem kanonikus források valójában semmilyen tekintetben nem gazdagítják a négy evangélium Jézus-képét, és távolról sem indokolják annak bármilyen szempontból történő módosítását.