Szent Vendel (német Wendelin, latinul Wendelinus, illetve Wendalinus) 554 körül született és 617 körül hunyt el. Remete és apát volt, akinek legkorábbi életrajzai 1417 után jelentek meg. Egyes adatok szerint frank származású volt, a Wikipédia szerint skót herceg, a Magyar néprajzi lexikon viszont ír királyfiként jegyzi, aki az udvart titokban hagyta el, és elzarándokolt Rómába. Visszafelé utazva kenyerét koldulással kereste, tétlenségéért pedig egy birtokos megfedte. Ezután szegődött el pásztornak egy Rajna-vidéki földesúrhoz, akit később egy csoda győzött meg arról, hogy Vendelnek engedélyezze a remeteéletmódhoz való visszatérést. Szent életmódjának a híre futótűzként terjedt el, számos földműves kereste fel, hogy beteg jószágaikat megáldja.
Lényegében e legenda nyomán választották a pásztorok védőszentjévé. Kultuszának nyomai Magyarországon a XVIII. században bukkannak föl. Egy-egy marhavész után számos községben helyeztek el Vendel-szobrot. Rendszerint a falu végén vagy a határnak azon a részén, amelyen az állatok kijártak a legelőre. Hovatovább az 1755. évi marhavész idején a veszprémi püspök a szent közbenjárásáért folyamodva körmenetet is vezetett. Ezen a napon nem fogták be a szarvasmarhát, hogy kár ne essék bennük. A Vendel tiszteletére mondatott mise után a hazavitt szenteltvizet a jószág ivóvizébe volt szokás önteni, hogy patrónusuk minden bajtól megóvja őket.
A fotók Sándoregyházán készültek
„Szent György napjától, hogy kihajtották a legelőre a jószágot, a parasztnak nem volt reá gondja. Mihály-napig a pásztor bajlódott vele. Mostantól viszont, hogy hazaterelték, és nincs másra áthárítani a bajt, vesződséget, a gazdáknak ismét eszükbe jutott a sok égi pásztor, akikhez a régi időkben az ólba szorult állatra leselkedő veszedelmek: tűz, rabló farkas, éhezés és kórság elhárításáért imádkozhattak.” (Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium)
Október 20-a tehát nemcsak a gazdasági év, hanem a pásztorszegődtetések zárópontja is. Szent Vendel ereklyéit St. Wendelin városa, a németországi Saar-vidék híres búcsújáróhelye és szakrális súlypontja őrzi. A szerbiai Bánság területén Feketetó (Crna Bara) 1976-ban és Sándoregyháza (Ivanovo) 1892-ben épített templomának lett védszentje. Közbenjáró égi patrónusa a — papíron legalábbis! — 300 magyart tömörítő falucska, illetve az 1100 lelket számláló al-dunai település magyar és bolgár ajkú katolikusának.
Alkalmi jegyzetünk egy, a szerző anyai ági dédszüleitől megörökölt, viharvert és a szó legszorosabb értelmében leveleire hullott imádságoskönyv 490. és 491.oldaláról hitelesen átmásolt, a Dicsérjétek, tiszteljétek kezdetű ének dallamára előadható fohásszal zárul.
Téged kérünk esedezve,irgalmas Isten!
Szenteidnek felajánlott könyörgésünkben...
*Jószágunkat őrízd meg mindennemű veszélynek
Ártalmától, szent Vendelnek könyörgésére.
Mindenünket tőled vettük, mindenek ura!
Te alkottad a barmokat szolgálatunkra.*
Te vagy élő kútforrása minden javaknak,
Te adsz erőt, táplálékot minden állatnak.*
Tartsd meg Uram! a mit adtál, hogy hív munkánkkal,
Kenyerünket megszerezzük, jóvoltod által.*
Te kormányzod az időnek minden járását,
Ne bocsásd ránk haragodnak kemény csapását.*
Ments meg minket az éhségtől, háboruságtól,
Szárazságtól, árvizektől és döghaláltól.*
Ne nézd, Uram! vétkeinknek nagy sokaságát,
De atyai szereteted irgalmasságát.*
Nem fogadjuk zúgolódva büntetésedet,
Látván abban megtérésre hívó kezedet.*
Azt óhajtod, kegyes Atyánk! hogy kegyelmeddel
Oly hasznosan munkálkodjunk, miként sz. Vendel.*
Mi, a kik most tőled áldást kérünk s oltalmat,
Nyerjünk egykor mint szent Vendel örök jutalmat.*
Fényképezte: Martinek Imre
