Jaj a hiszékenyeknek
Perisity Irma
2021.07.30.
LXXVI. évf. 29. szám
Jaj a hiszékenyeknek

Egy idősebb, jól öltözött úriember áll a teraszon, és látszik, hogy nem tudja: csengessen-e, vagy sem. Látom belülről a vívódást, indulok ajtót nyitni, és szinte ugyanabban a pillanatban érek oda, amikor ő megnyomja a csengőt. Mivel nem várok vendéget, udvariasan megkérdezem, miben lehetek a segítségére. A válasza nemcsak meglep, de mosolyra is kényszerít, mert érthetően, komolyan azt mondja: semmiben sem segíthet, de ha beenged, megköszönöm. Így indult a beszélgetés.

— Már régóta készülök erre a beszélgetésre, melyet több okból már jó néhányszor elnapoltam — kezdi mondanivalóját olyan hangsúllyal, mintha előre betanult szöveget mondana, de később zökkenőmentesen társalgunk. — Három éve temettem el a feleségemet, és azóta állandóan készülök erre a beszélgetésre. Igazából mindaz, amit most elmondok, semmit sem változtat a történteken. De az olvasók közül akad majd valaki, aki okul mindabból, ami engem ennyi év után sem hagy nyugton. Tudja, az évek múlásával az ember hajlamos azt hinni önmagáról, hogy elég okos, sokat tanult az évek folyamán. És aztán kitűnik, hogy a legegyszerűbb, legkézzelfoghatóbb dolgokon bukik el. Mert hisz az embereknek!

A múlt század ’80-as éveinek közepén én egy húszéves, a szakiskolát éppen befejezett mester voltam, aki az egyik híres gyárban kapott munkalehetőséget. Igaz, hogy a szüleim is abban a gyárban dolgozták le egész életüket, és ezzel nekem biztosan kitaposták az utat a jól fizetett munkahelyig. De ez abban az időben normális jelenség volt, mi is egy világviszonylatban is elismert — és irigyelt — ország polgárai voltunk. Abban az időben a szakszervezeti munkának még volt tekintélye, számtalan, hasonló termékeket gyártó, külföldi gyárral volt kitűnő kapcsolatunk, ami nem csak a problémák közös megoldásáról szólt, inkább a barátságról, sportvirtusról. Ennek jegyében évente legalább kétszer találkozott a mi gyárunk szakszervezetének küldöttsége a magyar, csehszlovák, orosz, lengyel hasonló gyárak szakszervezetével. Csodálatosan szép, tartalmas találkozások voltak ezek, melyeken közelebb hoztuk egymáshoz más-más országok munkásainak hasonló problémáit. Az egyik őszi találkozóra engem is betervezett a szakszervezet mint fiatal sportolót, és három napot töltöttem a csapattal Lengyelországban. A versenyek után persze vacsora és egy kis zenebona következett, ahol megismerkedtem egy helyi lánnyal. Mi hazajöttünk, időnként beszéltünk egymással telefonon, levél is jött néha, de ahogy nálunk rosszabbodtak a politikai viszonyok, úgy csappant a kirándulások száma is. Elmaradtunk egymástól.

Köztudomású, mi történt itthon, az sem titok, hogy a mi vajdasági gyáróriásaink egymás után estek áldozatául az éhes belgrádi politikusok telhetetlenségének. Tengelyéből fordult ki a világunk, de lassan igazodni kellett a megváltozott feltételekhez, az egyre zsugorodó ország lehetőségeihez. Három alkalommal „önkéntesként” vettem részt az eseményekben, és akkor úgy éreztem, nekem ennyi elég volt, ezért átszöktem Magyarországra. Nem voltam gyűjtőtáborban, mert van odaát rokonságunk. Néhány hónapnyi ott-tartózkodás után munkát is kaptam, és ott találtam magamnak párt is, akivel két év után összeházasodtunk. Nagyon szerettem volna hazajönni, de a szüleim azt mondták, mindazokat, akik elmenekültek a kényszerbehívók elől, katonaszökevénnyé nyilvánították, hát maradjak a fenekemen. Így történt. Aztán végül 2003-ban átjöttünk. Eleinte anyámmal éltünk — apám időközben meghalt. Nem született gyerekünk a feleségem valamilyen szervi elváltozása miatt. Két év múlt el, mire mindketten találtunk munkát, a feleségem megkapta a szerb állampolgárságot is. Különváltunk anyától, először albérletbe mentünk, majd vettünk egy telket, és a barátok segítségével egy nyáron felépítettük a házat. Azon az őszön jelentkezett nálunk egy idős, lengyel férfi, aki egy tizenéves fiút hozott magával. Állítólag én vagyok a gyerek apja, ezt mondta neki a lánya, aki néhány hónapja rákban meghalt. A férfi már régóta özvegy, nem tud mit kezdeni egy lassan pubertáskorú fiúval. Régi ismerőse által jutott az én címemhez, és úgy gondolta, a fiú mégiscsak az én gyerekem, legjobb lesz neki nálam. Talán el sem hiszi, de mi a feleségemmel még bizonyítékot sem kértünk arról, hogy a fiú az enyém-e. Itt maradt nálunk úgy, hogy beszélni sem tudtunk egymással. Sokan az ismerősök közül azt mondták, hülye vagyok, de mi a feleségemmel felneveltük, iskoláztattuk a fiút. Autót vettünk neki, amikor diplomát szerzett. Mindeközben állandó kapcsolatot tartott fenn a lengyel rokonokkal. És amikor a feleségem meghalt, néhány hétre rá a fiam felvette a betétkönyvemen lévő megtakarított pénzt, beült az autóba, melyet mi vettünk neki, és elment — talán Lengyelországba. Azóta sem jelentkezett. Sokan javasolják, hogy kerestessem az Interpollal. De mondja, miért? Hiszen ő nem kért tőlünk semmit, csak elvette azt, amit mi adtunk neki. Mert azt akartuk hinni, hogy valóban az én fiam. Közben ki tudja?! Ezért jaj a hiszékenyeknek, valaki mindig átveri őket.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..