- Szabó Attila fotója

Két fekete puli ugrál körülöttünk, miközben a bejárat felé tartunk. Ha eddig nem tudtuk volna, most már bizonyosak lehetünk benne, hogy jó helyen járunk: Náray Éva, a topolyai könyvtár igazgatója és Penovác Endre festőművész házában. Leülünk, a poharakba baranyai bor kerül, Éva pedig azon aggódik, nehogy édeskés vagy ,,csöpögős” legyen a róluk készülő írás. Ennek érdekében a beszélgetést nem a megismerkedésük történetével kezdjük, azt mondják, elégedjek meg annyival, hogy huszonöt éve vannak együtt, és a házassági évfordulójuk éppen karácsony napjára esik. A három gyerek is odahaza van, de egyelőre még nem látjuk őket. Megtudom, hogy náluk ez nem szokatlan állapot. Éva szerint nagyon jó érzés, hogy Kati, a nagyobbik lányuk, aki Újvidéken tanul, harmadéves szociológia szakos hallgató, minden hétvégén hazajön. A kisebbik, Sári, a topolyai gimnázium diákja, Dani pedig négyéves, az ősszel kezdett óvodába járni. Endre hozzáteszi, még nem érzik, hogy a gyerekeik menekülnének tőlük.
Az egyetemi éveik után volt ugyan egy rövid kitérőjük, de már 1985 óta Topolyán élnek. Tevékeny embereknek ismerem őket, ezért a kisvárosi létre, az előnyökre és az esetleges hátrányokra terelem a beszélgetést.
Éva: - Bizonyára a tősgyökeres topolyai szól belőlem, mégis ki kell jelentenem, hogy ez a város egy kicsit sem esik kívül a világon. Újvidék egy-, Szabadka félórányira van. Mikor Újvidéken, a Magyar Szóban dolgoztam, volt két-három olyan év, amikor megengedhettem magamnak, hogy mindennap kocsival járjak. Reggel nyolckor beültem az autóba, kilenc órakor, mint egy úrinő, kiszálltam a Forum előtt. Azok, akik a külvárosból, esetleg valamelyik környékbeli településről jöttek, szinte többet utaztak, mint én, és sokkal kényelmetlenebbül. Meghaltam volna Újvidéken, a hetedik emeleten egy kétszobás lakásban, mert nekem nagyon fontos, hogy amikor hazaérek és belépek a kapun, itt van a kert, az udvar, kutyák, macskák. Később, amikor változtak a körülmények, akkor is inkább ingáztam, busszal vagy vonattal. Az már nagyon fárasztó volt, de megérte. Mert jó volt hazajönni, ez lelki feltöltődés számomra.
Endre: - Lehet, hogy volt olyan időszak, amikor csábított Újvidék vagy egy még nagyobb város. Én ebből a szempontból függetlennek érzem magam, főleg azóta, amióta szabad művész vagyok. Itthon festek, aztán, ha kiállítás van, akkor utazom. Tárlataim voltak Németországban, Magyarországon, és azt is tudom, ha valamelyik nyugati országban élnénk, akkor nemcsak a bemutatkozásaimat volna könnyebb megszervezni, hanem anyagilag is előnyösebb lenne. De ez sem volt elég ok arra, hogy a költözködést fontolgassuk.
Éva: - Valóban, soha nem volt olyan, hogy most pakolunk, és megyünk. Nézz körül ebben a házban! Hogyan választanám ki azt, amit megfogok, és magammal viszek? A családunk is itt van. El sem tudnám képzelni, hogy én például Sidney-ben legyek, az anyám meg itthon. Bizonyára nem maradhatnak a gyerekek mindig a szüleikkel egy helyen, de ha lehetséges, akkor miért kellene elmenekülni a világ másik felébe? Mindig magyar nyelvterületen szeretnék élni, annak ellenére, hogy három éve nem vagyok újságíró. Viszont azt sem tudnám elképzelni, hogy a munkám Magyarországhoz kössön. Nekem ez a közeg a fontos, az itteni hangulat, ami egészen más, mint a magyarországi magyarság körében.
Endre: - Minden fiatalban van egy természetes kalandvágy. Minél fiatalabb, annál messzebbre akar menni. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább hálás vagyok a körülményeknek, hogy itt maradtunk. Nehéz erről nem közhelyeket mondani, hiszen annyiszor megfogalmazták már. Az én esetemben a témáim a legközelebbi dolgok: a család, a kutyák, a virágaink, a pipacs, amely itt terem a ház előtt a partoldalon. Csak ki kell néznem az ablakon. Messzebb szinte látszik a tópart, a szántóföld, a felhők. Minden, amit én festek, az innen látható. Azt már nem tudom, hogy ezért lettem-e ilyen, mert itt vagyok. Ha idejében elmentem volna, akkor másmilyen volnék? Egyre inkább úgy tűnik, jó, hogy maradtam. Mert ha engem ez a táj érdekel, akkor nem lett volna helyes, ha elmegyek.
* Húsz évig voltál a Magyar Szó újságírója. A csere hogyan vált be, a jelenlegi munkád nyugisabb?
Éva: - Szülési szabadságon voltam Danival, amikor felhívtak, és megkérdezték, elvállalnám-e a topolyai könyvtár vezetését. Eszembe jutott, hogy a két lányom úgy nőtt fel, hogy nem láttam őket reggel felébredni, nem tudtam, hogyan öltöztek fel, mit reggeliztek, mikor jöttek haza az iskolából. Arra gondoltam, nagyon jó lenne, ha ezt a harmadikat, ezt a késeit látnám reggel felébredni, elmenni, hazaérkezni. Nagyon nehéz döntés volt, hiszen ma is, ha megkérdezik tőlem, mi a foglalkozásom, gyakran rávágom: újságíró. De nem döntöttem rosszul, a könyvtárban olyan közösséget találtam, amellyel lehet dolgozni. Lehet egy könyvtárat úgy is vezetni, hogy leülünk, várjuk az olvasót, adunk neki könyvet, köszönünk, amikor elmegy. Vagy lehet úgy, hogy állandóan történjen valami, odavonzani a fiatalokat, megtalálni és felkínálni minden korosztálynak azt, ami érdekes lehet a számára. Ebben a munkában is megtalálom azt a nyüzsgést, ami nekem fontos. Az írást sem hagytam abba, de most hódolhatok az úri passziómnak. Amikor újságíró voltam, mindent meg kellett csinálnom, most válogathatok a témákban, a kiállítások megnyitóira készülök, folyóiratoknak dolgozom.
* Huszonöt év, vagy ha úgy tetszik, negyed évszázad - ez nem kevés! Van valami jó módszeretek, tanácsotok?
Éva: - Szelídíteni kellett egymást, de receptem nincs. Én szeretek főzni, vezetni a háztartást, de a házimunka nálunk mindenki feladata. Endre itthon dolgozik, a műterme egy átjáró szoba, nem tud elvonulni.
Endre: - Ezt én választottam. Bérelhetnék műtermet, dolgozhatnék ott, és csak hazajárnék. Nálam azonban összefolynak a dolgok, a házimunka kiegészíti egymást a szakmaival. Nem lehet egész nap festeni, belefér egy kis fűnyírás vagy mosogatás is. Sokszor szerettem volna már mondani, amikor azt kérdezik tőlem, hogyan tudok három gyereket nevelni és dolgozni mellettük: ha volna olyan kategória, hogy háromgyerekes festő, akkor én abban világbajnok lennék.
Éva: - Engem az borít ki a leginkább, amikor megkérdezik, melyik gyerekünk rajzolgat. Mindegyik rajzolgat, hiszen nincs is olyan gyerek, amelyik ne rajzolgatna. Támogatjuk őket, foglalkozzanak azzal, amit szeretnek. Kati is maga választotta ki a szociológiát. Nem tudnám őket befolyásolni, arra biztatni, hogy olyat tanuljanak, ami most menő, amivel sokat lehet keresni. Engem sem irányítottak a szüleim.
Abban már nem tudunk megállapodni, hogyan lehetne minél hatásosabban befejezni a beszélgetést. Arra a kérdésre sem akarnak válaszolni, hogy elégedettek-e, mert szerintük ezt a következtetést nekem kell levonnom. Endre hozzáteszi, nem szeretné, ha úgy tűnne, rájátszottak a dolgokra, mert egy délután azt is meg lehet tenni. Szó esik még a dobozról, amelyben ötven darab páratlan zokni van. Ha valaki nem tudná, ez kiváló játék. Dani ugyanis minden este ledobálja azokat a galériáról, hogy végül repüljön utánuk az üres doboz is. Némi rábeszélés után összejön a családi fotó is, mi pedig elköszönünk.