Lazukics Anna (Dormán László felvétele)

A fekete-fehér filmre készített fotográfiának valamiért lelke van. Megmagyarázhatatlan tényező ez, de elég összehasonlítani egy digitális meg egy filmre készített képet, és megértjük, miről is van szó. Lazukics Anna pedig akkor alkotott, amikor az újságban megjelenő fotókat még elő kellett hívni, s közben reménykedni, hogy lett legalább egy jól sikerült a sorozatban. Anna néni már néhány napja nincs közöttünk.

Lazukics (leánykori nevén Hemm) Anna Újvidéken született 1937-ben, s ő az egyetlen nő, aki 1991-ben elnyerte, de a háború kitörése miatt sohasem vette át a művészfotózás mesterjelöltje diplomát. Karrierjének kezdetén nemcsak Vajdaságban, hanem a valamikori Jugoszláviában is ő volt az egyetlen fotóriporternő egy politikai-informatív napilapnál. Több évtizedes munka fűzi a Forum lapkiadóhoz, a Magyar Szóhoz, a Képes Ifjúsághoz és a cég többi kiadványához. Újvidéki polgári családban született. Zsablyai származású sváb édesapjának a ’40-es évek elején sikeres divatrövidáru-kereskedése volt, s 1945-ben, a történelmi események nyomására, önként „beszolgáltatta” üzletét. Mivel ezután a család nehéz anyagi helyzetbe került, Annát Kúlára küldték a rokonokhoz, és ott kitanulta a varrónői mesterséget. Már gyermekkorában sokat olvasott édesapja mellett. 1954-ben beiratkozott az újvidéki óvónőképzőbe, s azonnal jelentkezett a fotószakkörbe is. Két kitűnő tanára, Aleksandar Bojkić és Povazsán Károly szerettette meg vele a fotózást, és nekik köszönhette, hogy a fényképezés egy életre a szenvedélyévé vált. Még középiskolás volt, amikor már írogatott az Ifjúságba, a mai Képes Ifjúság elődjébe.

Ezelőtt tanárai tanácsára tagja lett az újvidéki Branko Bajić Fotóklubnak, mely akkor, a háború utáni ínséges időkben kitűnő „iskolája” volt a fotózni vágyó fiataloknak. Itt ismerte meg Barta Gézát is, tanítóját, a vajdasági művészfotózás megalapozóját. Az óvónőképző után, 1959-ben beiratkozott az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére. A Magyar Szó szerkesztősége felvette újságíró-gyakornoknak. Már munkája kezdetén természetesnek tartotta, hogy írásaihoz saját fotóit mellékelje. A lap akkori, nagy tiszteletnek örvendő és kivételes tekintélyű fotóriportere, Brezsán Gyula azonban sajnos kijelentette, hogy „amíg ő ott van, addig nő nem lesz a Magyar Szó fotóriportere”, és megtiltotta a laboránsnőnek, hogy előhívja Anna filmjeit. Ő viszont feltalálta magát, és az akkor szomszédos Dnevnik fotólaborjában dolgozta ki felvételeit. Így kezdődött Anna térhódítása a férfiaknak fenntartott területen. Megszületett kislánya, Kati, így egy picit háttérbe szorult újságírói munkája. 1972-ben került a Képes Ifjúság hetilaphoz.

Szavai szerint a két legszebb éve volt az itt töltött idő. Később azonban megállapította, hogy két munkát nem lehet egyszerre tökéletesen végezni. Az igényes fotóriporteri állás egész embert kíván. Kalapis Zoltán, a Magyar Szó akkori főszerkesztője 1973-ban felkérte Annát, jöjjön vissza, legyen a lap fotóriportere. Igent mondott, és nyugdíjaztatásáig itt is maradt. S ez az a pont, ahol megkezdődött Anna igazi életútja a fotósok világában. Mint mondta: „Nem az a fontos, hogy egy fotó szép legyen, hanem, hogy jó legyen! Azt fényképezem, ami adódik, ami körülöttem van. Szeretem a falut, a várost, az embert, a jelenlétét, hogy még akkor is érezzük, hogy ott van, ha nem látszik a képen.” 

Kedves Anna, Isten nyugosztaljon. Reméljük, a túlvilágon is akad valami megörökítésre érdemes.